Menu

Portrék- fotók a folyosón

2009.05.19.

Pestújhelyi portrék címmel írt ki fotópályázatot a Pestújhelyi Közösségi Ház, melynek eredményhirdetésére és egyben a portrékból készült kiállítás megnyitójára május 18-án került sor.

Miután Nagy Edit köszönetet mondott a pályázatra nevezőknek, elmondta, hogy a műveket szakértő zsűri bírálta, melynek tagjai voltak: Dóra Fruzsina, a PeKH tiszteletbeli tagja, Lövei Olga, a PeKH munkatársa, míg a zsűri elnöke: Katona Attila, a KTV főszerkesztője volt. Ezt követően Nagy Edit engem kért fel, hogy nyissam meg a kiállítást.
-Az emberi arc többet jelent nekem minden történetnél és õsi okiratnál” – írta Lavater Goethének 1774-ben. Az arc ugyanis „a legszebb és legbeszédesebb minden nyelv közül, a bölcsességnek és az erénynek a természetes nyelve”, olyan, amely elbeszéli a személy élettörténetét, kiábrázolja belsőt, láthatóvá teszi a jellemet.
Vajon mikortól azonítják az egyedi arcot a személlyel? Egyes kutatók szerint az egyes római családok házában felállított „ősök galériája” az első példa erre. Ezeket a portrékat a halotti maszkokkal és azokkal múmiaportrékkal rokonítják, amelyek nyilvánvalóan törekedtek az ábrázolt személy minél pontosabb leképezésére, s a kép a személyt reprezentálta. E portrék közül a leghíresebbek az időszámításunk körüli évszázadokban az egyiptomi Fayoumban készített szarkofágképmások.
Más kutatók ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy az egyén külsejének sajátosan új jelentőséget ad a kereszténység megjelenése, vagyis hogy az európai művészetben a portré a korai Krisztus-ábrázolásokból alakult ki.
Az arc jelbeszédébe vetett hit kétségkívül több, mint két évezreden át tartotta magát -az említett kezdetektől Rudolf Kassneren át Szondi Lipót pszichiátriai stúdiumaiig. Munkásságuk közös alapként szolgált az az először Lavater által megfogalmazott elv, mely szerint a közönséges látást „megfigyelő művészetté” kell fejleszteni. E megfigyelő művészet számára az arc olyan szöveg, melyben a részek csak egészből, s az egész is csak a részek révén érthető.
Lavater például hat szemformának tulajdonított különösebb jelentőséget:szerinte van határozott, kevésbé határozott, intellektuális éberséggel párosult felületességet sugárzó, egy negyedik típus a büszkeséget, az ötödik tetterőt, a hatodik pedig félbolond zsenialitást jelzi. De ugyanígy lehet a szájgörbületeket elemezni: A magyarázat szerint a keskeny, vonalszerű, beharapott ajak biztos jele a ridegségnek, a rendszeretetnek és a szorgalomnak. A húsos ajkak ezzel szemben érzékiséget, passzivitást, lomhaságot jeleznek. A metszett, erősen kontúros száj pedig szorongó, s kapzsi jellemre vall.
Végezetül a legjellegzetesebb orrtípusokról a következőt olvashatjuk:A kis orrlyukak biztos jelei a félénkségnek. A láthatóan lélegző tág orrlyukak a finom érzékenység jelei, az ilyen embert könnyen elragadja az érzékiség, a kicsapongásra hajlamos.
Ehhez érdemes egy anekdotát is elmondani, mely szerint egyszer Szókratész összetalálkozott Zopyrosszal, aki azt állította magáról, hogy minden egyes embernek le tudja olvasni a természetét a külső alakjáról. Amikor azonban a portréján nála sokféle bűnt fedezett fel, a többiek kinevették, mert nem tudtak semmiféle olyan jellegű bűnről Szókratészt illetően, amelyekről az beszélt. Szókratész azonban megvigasztalta a Zopyroszt és azt mondta, hogy ezek a bűnök kétségkívül mind megvannak benne, de az ész révén már száműzte azokat önmagából.
Portréművészek gyakran beszélnek arról, hogy minél tovább néznek egy arcot, annál idegenebbé, megfejthetetlenebbé, távolibbá válik számukra. Alberto Giacometti szerint „Egyetlen arc sem képes olyan idegenné válni mint az, amelyiket szüntelenül szemlélünk s ennek során egyre jobban magába zárkózik, s ismeretlen lépcsők grádicsain tovatűnik.”
Az arc megszólít, kapcsolatra hív. Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat…” – mondja József Attila egyik sora. Az a mód, ahogyan a másik megjelenik számunkra, elsősorban egy morfé, ezen belül is arc. Az arc elsősorban mindig a másik arca, s csak erre a másikra vonatkoztatva a saját arcunk. Ez még akkor is igaz, ha a saját arcunkat szemléljük a tükörben. Ugyanis ekkor magunkat is mintegy kívülről, azaz másikként szemléljük.
Eszerint az arc mindig egyszerre a tekintő és a tekintett, a néző és a nézett, azaz a másik tekintetének a médiuma.
Az arcot úgy olvassuk a legkönnyebben, ha lerajzoljuk, ha textusát lejegyezzük. Ezért a másik arcának szemlélése leginkább művészet időbeliségével jellemezhető. A másik arca arra hív fel, hogy -mint Gadamer írta a műalkotásról – „elidőzzünk a jelenlétében”, hogy rácsodálkozzunk, illetve – Oscar Wilde szavaival – rádöbbenjünk arra, hogy a valódi titok a láthatóban van- hangzott el, majd Nagy Edit adta át a portrékészítőknek a díjakat:
I.Szabóné Molnár Ida
II.Szunyogh László
III. Varga Árpád
Rajtuk kívül még Nagy Edit készített portré fotókat, ám felhívta a figyelmet, hogy a továbbiakban is várják a fotókat a Pestújhelyi Közösségi Házba, hogy az év folyamán folyamatosan kerüljenek ki új és még újabb portréképek a falra.
A megnyitót követően ismét a kertben múlathatták az időt a látogatók, ahol a Virgo együttes zenélt.