Negyven év II.
(képes beszámoló a cikk végén)

A konferencián elsőként dr. Nagy Antal, a kerületi polgármesteri hivatal jegyzője mondott köszöntőt.
-Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Köszöntöm a jelenlévőket és valamennyi Újpalotai lakost abból az alkalomból, hogy a mai napon az önkormányzat és a Nyírpalota Társaság szervezésében konferenciára kerül sor ÚJPALOTA 40 ÉVES címmel.
Nálamnál szakavatottabb szakértők fognak tartani előadást a lakótelepekről és így Újpalotáról is. A városrészünk múltjáról, jelenéről és bízunk benne, hosszú távú jövőjéről. Nálamnál tapasztaltabb az életüket Újpalotához köthető tisztes kerületi lakosok tudnak beszélni erről a kerületi városrészről: sokan jót és rosszat. Mégis arra kérem Önöket, hogy engedjék meg nekem a tévedés jogát és azt, hogy a szakma kiválóságaitól eltérően a magam szemével látott Újpalotát és annak vízióját tárjam Önök elé rövid köszöntőmben.
Ha visszatekintünk egy röpke pillanatra a múltba, akkor egészen 1950.januárjáig kellene emlékezetünkben kutakodni, amikor is új korszak kezdődött Budapest peremvárosai számára. Megvalósulni látszott az a sok évtizedes törekvés, amely a peremtelepülések fejlődésének meggyorsításáért, s később – ennek keretében- a fővároshoz való csatlakozásért folyt.
Az átalakulás jelentős távlatokat nyitott meg a kerület, illetve a városrészek fejlődése előtt. De ez csak a hátterét adta meg ahhoz, hogy a városrész fokozatosan kialakuljon, feltöltődjék élettel, zsongással és gyermekzsivajjal. És megindult az élet, emberek jöttek, tenni akarók és a boldogulásukat keresők. Sokan itt ragadtak, mások máshová költöztek.
És, ahogy telt-múlt az idő, nemzedékek nőttek fel eme épületek falai között. Művészek, tudósok, sportolók, kicsiny hazánknak büszkeséget adó, alkotó emberek tárházává vált a kerület ezen új része.
Újpalota a maga tizenezer, majd több,és később a maga 36 ezrével tényezővé vált a kerület társadalmi életében, oda kellett, oda kell rá figyelni.
Fejlődése nem volt és ma sem mentes a nehézségektől, az ellentmondásoktól. Lehetne többet tenni- jobban érvényesíteni és kihasználnia lehetőségeket, de sokszor az egymásnak ütköző nézetek kioltják a szándékot, elnyomják a kezdeményezéseket. Az a baj, ha rejtve maradnak az okos gondolatok, a segítő kezet eltaszítja, a jó szándékot felőrli a politikai kiszámíthatatlansági pusztán csak azért, mert nem illik bele az ideológiával körbekerített keretbe. Miért nem a tehetség, a bizonyított eredmény, a kerületért, Újpalotáért való munkálkodás, a tudás- és a szakmaszeretet az értékítélet alapja? Mitől jobb az egyik és miért elitélendő a másik.
Sok kerületi tehetséges ember gondolatai, vívódásai a lakások csendes magányában, a kocsmák füstös homályában, a parkok fái alatt, a sokat kritizált szökőkút melletti padon ülve körvonalazódik és válasz nélkül marad. –„Tehettem volna jobban, lehettem volna más. De ki mondja meg, mi a jó, és mi a más?!” Ki érti ezt? Meggyőződésem, hogy az összefogás eredménye mindenkié kell, hogy legyen. Épp úgy örülni kell Pestújhelyen, vagy Rákospalotára lakónak az Újpalotai sikereknek, mint az itteni lakosoknak mások megvalósított álmainak.
Nem tudom elképzelni Újpalota fejlődését a közösségért dolgozó emberek víziói nélkül. Hisz így épült 1969-tői Tenke Tibor vezette építészmérnöki kar álmaiból az a város, amelyről most itt a 40. évfordulót ünnepeljük és ebből az alkalomból neves előadók, hiteles hallgatósággal vitatják meg azt, hogy mit jelent a közösség, mit jelent része lenni a közösségnek, az esélykeresés vízióját vázolva utat mutatnak a jövő felé, és el fogják mondani, hogy merre tart Újpalota, mint lakótelep és milyen lehet az a jövő, amit a kiművelt fők sokasága által összegyűjtött, és az évtizedes tapasztalatok alapján összefoglalt, kiérlelt és megfogalmazható további teendőkről osztanak meg velünk ezen a konferencián.
Tiszteit Hölgyeim/ Uraim! Tisztelt Jelenlévők! Újpalotáról hitelesen az Újpalotaiak tudnak érzéseket, tapasztalatokat, vallomásokat adni a tudósoknak, a szakembereknek, akik vizsgálják az ilyen méretű közösségek szociológiai, társadalmi, közösségi mindennapjait. Nincs bennem kétség, hogy ami ma itt a Nyírpalota Társaság és az Önkormányzat közös szervezésében megvalósul, csak egy megálló, egy lélegzetvételnyi szünet, egy számvetés, amelyből erőt merítve, az okos gondolatokkal felvértezve Újpalotáért tenni tudó és akaró lakosok sokasága fogja tovább építeni, közéleti szereplésével, munkájának eredményeivel, gondolataival, tetteivel és a békére, a nyugalomra törekvésével, a lakható,élhető környezetbe vetett hitével ezt a városrészt tovább vinni mindannyiunk örömére kell, hogy így legyen. Kérem Önöket, hogy a lokális gondolatokból soha ne hiányozzék az, hogy a kerület – bár három része van – mégis egységes egész és megmérettetése az urbánus gondolkodás értékrendjében csak egy lehet:- és ez maga a XV. kerület. Köszönöm, hogy meghallgattak! Kívánom, hogy a mai nap legyen a sikeres gondolatok konferenciája!
A jegyző szavait követően Közösségünk-e a hely, ahol élünk? címmel Dr. Vercseg Ilona közösségfejlesztő, a Közösségfejlesztők Egyesületének tiszteletbeli elnöke tartott előadást, majd Péterfi Ferenc közösségfejlesztő, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus osztályvezetője A közösségi részvétel esélyeinek keresése Újpalotán- az első 40 évben címmel következett az előadók sorában.
A konferencia utolsó előadója Csizmady Adrienne szociológus, aki az ELTE TÁTK Város- és Regionális Kutatások Központjából érkezett, A lakótelepek jövője – a jövő lakótelepei címmel beszélt a jövőről, a lehetőségekről.
Természetesen mindezek után a jelenlévőknek is lehetőségük nyílt feltenniük kérdéseiket, majd egy rövid szünetet követően Tenke Tibor építész halálának 25. és az újpalotai városrész alapításának 40. évfordulója emlékére emlékkövet avattak fel a jelenlévők. Az avatáson közreműködtek a Made In Brass Fúvós kvintett tagjai.
Avatóbeszédet mondott :Dr. CALLMEYER FERENC építészmérnök, c. egyetemi tanár,
-A Kínai Fal az egyetlen, űrből is látható emberi mű, így tartja a fáma. Nos, kedves embertársaim soroljátok ide most Újpalotát is!
Utazván a Google Earth űrfelvételein, s beérkezve Budapest tájékára e markáns, X alakban tervezett városrész ott hagyta nyomát a föld térképén.
Budapest egykori északkeleti városrésze hajdani nagy mezőgazdasági terület, Páskomliget volt. Sajnos e szép, a gyökerekre utaló szó a múlté, az akkori városvezetés az Újpalotát választotta.
Összegyűltünk, hogy méltóan megünnepeljük a városrész alapkő letételének immár negyvenedik évfordulóját, és itt állunk az emlékkő előtt, mellyel a városrész felépítésében oroszlánrészt vállaló városrendező és építész emlékét tiszteljük meg.
Ki s volt ez a Tenke Tibor, vagy ahogy annak idején az örök vidám, az örök jópofa kollégát neveztük: Titi.
Az én ismeretségem vele Sziklenka úron, a Váci utcai úriszabón keresztül, meg természetesen feleségeinken keresztül indult. Asszonyaink nemcsak egy iskolába jártak, de az építész feleség gondoskodó szeretetével is rendelkeztek, alantas munkától, mint a szabászati próbálás, igyekeztek minket megkímélni. Én Titit még akkor nem ismertem, amikor feleségem elcipelt Sziklenka úrhoz új nadrág készíttetés ürügyén. Utáltam szabóhoz járni, de beadtam a derekamat az elkerülhetetlen méret vétel erejéig. Aztán makacs lettem, s derék feleségem hozta, vitte a félig elkészült árút köztem és a szabó mester között. Az elkészültekor azonban személyes jelenlétemre szükség volt, megjelentem a műhelyben, és a mester felsegítette a szép új nadrágot. A nadrág azonban nem állott meg derekamon, egészen a hónaljamig tartott. Ekkor felkiáltott Sziklenka: hát nem a Tenke mérnök úr tetszik lenni? Feleségeink egyöntetű viselkedése a méretadatok felcseréléséhez vezetett.
Innentől kezdve kíváncsiságom növekedett, ki is ez a Tenke? Nevével akkor már az építész pályázatok ismertetéseiben találkoztam, építészi felfogása érdekelt. Kíváncsiságomra a pecsétet a Bilbao-ra kiírt nemzetközi pályázat tette fel. Mindketten Magyarországról pályáztunk, tervünk homlok egyenest más felfogású volt.
Hogy aztán egy irodában, a TTI-ben találkozzunk, még kis időnek el kellett telni.
Tibor közben megjárta a Mélyéptervet, a Lakótervet, s én pedig kis ideig Angliában dolgoztam.
A történet innentől kezdve tipikusan Kárpát hazai történet.
Egyszer egy kínai építész delegáció vezetője megkérdezte tőlem, mennyi hazánk népessége, s mikor megtudta, hogy mindösszesen tízmilliónyian vagyunk, kijelentette, hogy nagyszerű, így biztosan mindenki ismer mindenkit.
Az út, melyet Tibor tett meg nemcsak kárpáthazai, de jellegzetes magyar túlélési történet. A frissen avatott huszárhadnagy 1944 nyarán már csatatéri bevetésben vesz részt. Csapatával eljut Varsó alá. Itt a németek ellen harcoló lengyeleknek nyújtanak segítséget, sok fegyverük kerül a lengyel partizánok kezébe. Tanúja lehettem, amikor a varsói Copernikus Egyetemre kiírt tervpályázati díját felveendő a hetvenes években Varsóban jártunk, a díszvacsora közben immár építészként egymásra találtak az egykori magyar és lengyel fegyvertársak, és könnyek közepette ünnepelték találkozásukat.
Tibor a háború végén alakulatával szovjet fogságba került és itt néhány évet el is töltött. Jellemző szemérmes szerénységére, hogy az orosz nyelvtudását élete végéig nem árulta el, erről csak én és az egykori tolmács tudott. Őt egy értekezleten kedvesen kijavította rosszul alkalmazott orosz kifejezésben.
Az ötvenes években hazakeveredett, és mint osztályidegen rajzolóként a Mélyéptervben helyezkedett el. Itt a személyzeti osztály vezetője fedezte fel (ritka, de volt ilyen is!), hogy a kiváló tulajdonsággal rendelkező rajzolónak el kellene végeznie az egyetemet. Kalandos úton ajánlotta, felvették és négy év alatt diplomás építészmérnökké képezte magát.
A kárpáthazai találkozások sorozata aztán folytatódott. A hatvanas évek elején találkoztunk a Tervezésfejlesztés és Típustervező Intézetben. Ő akkor már túl volt a szép budafoki csúszó zsaluzatos lakóépületén, én lakótelepi középületek építési rendszerével küzdöttem. Sokat találkoztunk, mutattuk meg egymásnak építészeti terveinket, cseréltük ki gondolatainkat. Ekkor indult meg a nagy lelkesedéssel vállat tervpályázati siker sorozatunk. Kis pályázó csapatunk kiegészült Mester Árpáddal a Buváti várostervező építészével, s sorozatosan nyertük az első díjakat a legkülönbözőbb építészeti feladatokra kiírt pályázatokon.
Pályázatainkat Tiborék kis Semsey utcai lakásában és nálunk készítettük. Felejthetetlen emlékem is ehhez fűződik. 1944.-ben leventeként jelentkeznem kellett a komáromi várerődben katonai sorozásra. Ott reggel a kávé osztogatás, sorba állás közben odajött hozzám egy monoklis ezredes, és megkérdezte hány éves vagyok? Akkor voltam tizenhat. Az ezredes úr hazaküldött a mamámhoz, s ezzel tulajdonképpen életemet mentette meg. Egy pályázás alkalmából, Tiborék lakása ajtaján csengetnek, s Tibor közli, az édesapja jön, de ne lepődjek meg, mert most éppen éjjeli őr és ekként van öltözve. Nyílik az ajtó, és aki belép, a várerőd egykori parancsnoka, az ezredes úr civil ruhában, de monoklival az orrán. Tenke Lajos volt az én megmentőm.
Néhány emlékezetes a pályázataink közül: Varsó Copernikus Egyetem, Miskolc Bodótető lakótelep, Mohács belső városrész rendezése, Velence üdülőtelep rendezése, Tata-tóváros lakópark, Sopron északnyugati városrész, Káposztásmegyer lakótelep, Weimar óváros és egyetem rendezése. A nagy sorozatban elért sikerek eredményezték az Újpalotai megbízást is. A tévhitek elkerülése végett meg kell említenem, ezt nem tervpályázaton nyertük, de a sok pályázat hátterével. Akkoriban a sürgősség igénye a megbízókat felhatalmazta, hogy eltekinthessenek az időigényes pályázattól. A budapesti városvezetés valamint az Építésügyi Minisztérium döntése volt, hogy a TTI-t megbízták meg a generáltervezés felelősségteljes munkájával. Így került kezünkbe Újpalota tervezése. A tervezés során másutt már kifejtett elveinket valósítottuk meg: a lakható várost.
Tenke Tibor ebben a feladatban magára talált, bár most nem huszárcsapatot vezényelt, hanem egy sok emberből álló tervező teamet.
Szocializmusban éltünk, de csodálattal figyeltük a nyugati építészek hasonló küzdelmét, a várossal, a lakással, a szociális kérdésekkel, a „városias város” alapelveivel. Ekkor már a városrendezők zöme tisztában volt azzal, hogy a városnak az ember fizikai funkciói kielégítése mellett lelki feladatai is vannak. Olyan várost akartunk létrehozni, amilyen a középkori volt, a társadalmi kapcsolatokra épülőt, a biztonságot nyújtót, az otthont megteremtőt, s megkockáztatom: fotogén szép környeztet.
Ennek az ideális városnak akkor a szakirodalomból ismert franciaországi Toulouse le Mirailt-t találtuk.
Ez az ideális város aztán sok kompromisszummal, itt-ott csalódást is okozva valósult meg. Paneles házakkal, de az akkori beköltözőknek minőségi változást jelentő otthonokkal. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a jelenség nem a társadalmi-gazdasági rendszerektől függött, így épült akkor Európa.
Ma itt állunk az emlékkő körül. Emlékét örökítjük meg nemcsak a tervezésben nagy szerepet játszó Tenke Tibornak, hanem mindazoknak, akik e csapatmunkában, az építészeti „huszárrohamban” részt vettek.
Zárószóként engedtessék meg, hogy plagizáljak. Christopher Wrenn-t, a nagy angol építészt idézzem, kinek síremléke a londoni Szent Pál székesegyház kriptájában van s felette a felirat:
Memoriam si requiris, circumspice. Emlékét, ha keresed, egyszerűen nézzél csak szerte szét!-hangzott el.
Az avató gondolatokat követően Báthory Béla és Tenke Tibor- az építész Tenke Tibor fia leplezte le az Önkormányzat és a Nyírpalota Társaság által állított emlékkövet.

Kapcsolódó anyagok:
Calmayer Ferenc köszöntője (mp3)
Dr. Nagy Antal jegyző köszöntője (mp3)

Képes beszámoló

(A képekre kattintva letöltheti a fotót:-)