Megjelent Újpalota regénye

A XV. kerület három városrésze közül a legöregebb, a maga több évszázados múltjával Rákospalota, Pestújhely alig több mint egy évszázados múltra tekinthet vissza, Újpalota pedig mindössze három évtizeddel ezelőtt épült. A két idősebb testvér történetét Buza Péter monográfiái dolgozták fel, most pedig a kerületi önkormányzat gondozásában megjelent a hiánypótló kiadvány, amelyben Szepes Erika az újpalotai lakótelep alig egy emberöltőnyi történetének feldolgozására vállalkozott.
Az Újpalota, egy városrész regénye címmel megjelent kiadvány műfaja nehezen meghatározható. Írója nincs is könnyű helyzetben, hiszen az a harmincegynehány év, amelyet témájául választott, a történetírói objektivitáshoz még túlságosan rövid. A szereplők még közöttünk élnek, sokan vethetik össze a saját tapasztalataikkal az olvasottakat, de nyilván nem lehet megírni több tízezer itt lakó közös naplóját sem. A szerző természetesen vállalja a szubjektivitást, ezért is használja a regény szót: és, mint a huszadik századi regények, kilépett a műfaji kötöttségekből, felhasznál dokumentumokat, leveleket, beépít riportokat, váltogatja az idősíkokat. A könyv alaphangját mindenképpen a személyes visszaemlékezés adja, hiszen a szerző maga is a legelső beköltözők egyike, és az élete elválaszthatatlanul hozzánőtt ehhez a sokat támadott, sokat irigyelt, különleges szociológiai helyzete miatt sokszor vizsgált „mesterséges városhoz”, az annak idején zöldmezős beruházásként épült lakótelephez.
Újpalota története a Hevesi Gyula (ma Nyírpalota) utca 1-27 számú házban kezdődött: ide költöztek be az első lakók 1971-ben, köztük fiatalasszonyként a szerző is. Így indokolt a többes szám első személyben írt visszaemlékezés, amelyben megelevenedik a sárban, porban, építési törmelékek között bukdácsoló, rossz közlekedéstől szenvedő fiatal családok élete. A közös bajokkal, beszerzési nehézségekkel, a kivitelezési hibákkal birkózó lakóktól távol állt a „lakótelepi elidegenedés”: hamar megtalálták a közös hangot, kölcsönösen segítve egymást, megosztva gondjaikat, örömeiket is, közös szabadidős programokat szervezve együtt cseperedő gyermekeiknek és maguknak. A kötet a hőskorról szóló fejezetben felidézi a kanyargós-zsúfolt „paradicsomjáratot”, az építési terület porviharait, az első infrastruktúrát jelentő fabódés kisboltot, a lakásóvodákat. A lakótelep néhány közismert alakja emlékezik vissza a kezdetekre. A jelenről szóló fejezet feltérképezi, hogy a meglehetősen korlátozott lehetőségekkel hogyan sikerült élniük az itt lakóknak: hogyan lettek sok-sok furfanggal az egyenlakásokból otthonok, a sitthegyek helyén kertecskék, egyes loggiákból mini botanikus kertek. Jellegzetes lakótelepi, kerületi intézmények történetén keresztül mutatja be a szerző milyen átalakuláson ment keresztül, milyen fejlődést tudhat maga mögött ez a városrész ezalatt az emberöltő alatt. Néhány országosan ismert személyiség színezi a saját életének fordulataival a visszaemlékezések sorát, és mellettük a szerző felvillant több olyan arcot, jellegzetes figurát is, akivel a helybeliek akár naponta találkozhatnak iskolában, óvodában, családsegítőben, valamelyik szolgáltató műhelyében vagy a piacon.
A kiadvány felidézi a lakótelep harminc éves jubileumával kapcsolatos 1999-es megemlékezéseket: a „megvalósult műváros” egyik tervezőjével, Csorba Zoltánnal folytatott beszélgetést, és az erre az alkalomra készített dokumentumfilm szereplőinek alakját. A kötet – jellegéből adódóan – nincs lezárva, helyette az utolsó interjúban a kerület polgármesterének segítségével felvázol néhány, a közeljövőben várható újdonságot, nagyszabású beruházást, megvalósulóban lévő vagy még rajzasztalon alakuló fejlesztési elképzelést.