Képek és versek- emlékezés Appel Bélára

A mű előadásán Szakács Ildikó (ének), Ott Resző (fagott) és Szalai András (cimbalom), míg a kiállítás megnyitóján Kertész József (vers) illetve a YAWU Művészeti Műhely tagjai közreműködtek.
A kiállítást Ries Zoltán fotóművész az alábbi szavakkal, megemlékezéssel nyitotta meg „A varázsló meghalt, de jelét hagyta itt” címmel:
-Ül a tyúkanyó-kő formájú bölcsed óvón a világ tetején; szárnya alatt a keze ügyében, térdén, a tudás nyomasztó súlyával terhes könyveivel. Lehet, hogy Ő maga a világ. Vagy maga az Isten. De lehet, hogy Te vagy. Megszokott formáját őrzi még szita-felszínén a megürült test, elillant élete fölöslegessé lett tálkájával önnön kezében.
-Emlékszel, Béla? – kérdezném, ha kérdezhetném még Tőle ebben a (hiányától megint sokkal magányosabbá lett) földi világban – emlékszel, mikor Dabason, pontosabban Gyónon, az országút melletti London vendéglőben, mely amúgy rendesen csak kocsma volt, valamikor 1979-ben egy kopott asztalnál kettesben ülve a korai délután lusta füstjében ítéletemet kérve első verseidet mutattad, hogy megbeszéljük őket? Szokatlan figurák lehettünk így abban a környezetben, de hát minden csak addig szokatlan, amíg valahogy meg nem történik. Akkortájt szerelmesedtél bele egy hosszúhajú fekete lányba, ahogy ez már az életben lenni szokott, s ott beszéltél nekem először Róla, aki miatt aztán egész addigi életedet fölborítottad, s talán ez a körülmény tette, hogy költészeted első cseppjei túlcsordultak benső edényed peremén, mely addig azt bévül tartotta, hogy aztán megállíthatatlanul zuhogjon belőle alá a továbbiakban.

Melyikünk gondolhatta volna akkor ott, hogy valaha majd ilyen, egyszerre nehéz és fölemelően nemes feladatot ró rám érintkező sorsunk egy, immár megmásíthatatlan és fajsúlyos életműből már csak terjedelmi okok miatt is kényszerűen válogató kiállítás méltó megnyitásának felelősségével? Az örömmel fényes akkori és a mostani fájdalmas megtiszteltetés két ellentétes pólusa huszonhat év (ó, egek!: Petőfi életkora!) terjedelmű elektromos feszültségének kisülő ívét húzza meg az időben, hogy fölvillanó fényénél próbát tegyek – rátermetten vagy ügyetlenül, de mindenképpen a lehetséges tisztességgel -, ha csak fölvázolni is, egy összetéveszthetetlenül egyéni alkotói létezésmód és teremtményei lényegét…
…Talán csak a hallgatag kövek ilyen magabiztosak, mint az a nem tévedő mozdulat, mellyel egy korábban köznapi, funkcionális életet élő tárgy, vagy egy gumó, egy gyökér, egy vasdarab más közegben, új kapcsolódásaival, átértelmezett szerepében újrateremtőjétől második, vagy talán már sokadik életet nyer. Jól példázzák azt az organikus gondolkodás- és cselekvésmódot, mely ilyenfajta szervesült tárgyiasságot eredményez. Mint akik egy anyagból vétettek, úgy ismerősek egymásnak teremtő és teremtett…
…Összetevő mozzanatainak állandósult forgatagában a képeken gomolyog, torlódik, majd rétegenként lerakódik az élet végeláthatatlan történéssora, ha nem is úgy, mint a valóságban. Minek is? Az ott van a valóságban. Itt amannál eszenciálisabban, biblikusan tömörítetten, himnikusan emelkedetten. Egy misztériumjáték idő- és rétegszeletei. Hidat vernek a teremtő kényszer eme széles folyamának két, amaz kifejezőeszközei iránti nem szűnő sóvárgással és szelíd elismeréssel egymást nézegető partja: a plasztikákban testet öltött köves-sziklás és a költészet fövenyes oldala között.
-Már a gépészek is írnak verset? – kérdezte annak idején az akkor és ott nagyhatalmú, foglalkozás iránt kíváncsiskodó versszerkesztő hölgyemény az irodalmi rovatoknál házaltunkkor némi rosszmájúsággal, majd a verseket elutasította. Igen, írnak. Közhírré teszem itt és most, hogy írnak gépészek, katonák, diplomaták, kovácsok, banktisztviselők, csavargók, színészek, festők, parasztok, filoszok és mindenféle rendű és rangú emberek; vannak köztük fűzfapoéták, műkedvelők és költők. Legyen egyébként mentsége az előbbiekre, hogy ez a háromesélyes besorolás nem mindig olyan egyszerű és nem mindig sikerül a magát kiszolgáltatott helyzetben ily módon kényszerűen piacra bocsátó szerencsétlen flótást rögtön a megfelelő fiókba dugni. Meg aztán az ítélkezőt saját hatalma is elvakíthatja, legyen mégoly viszonylagos vagy szerény hatalom is az. És persze, a körülmények; a helyszűke, az ismeretlen név, az ajánlók hiánya, egyebek. Reménykedjünk mégis, a magunk hasznára is, hogy aki valóban életképes költő, az előbb-utóbb úgyis kiverekszi a maga helyét a világban, később mégiscsak megjelenik, először itt-ott, és ha máshogy nem megy, hát maga nyomtatja ki a verseit, egy zeneköltő más dimenzióba emeli, esetleg kavicsokra róják szerettei azokat – verskavicsok és postakavicsok, üzenetek lesznek -, vagy éppen a barátai írják sorait a koszorúkon úszó sírszalagokra. Még régen olvastam vagy hallottam valahol, hogy költő az, akinek legalább egy verssorát megőrzi az emlékezet. Appel Bélának tehát a három közül az utóbbi fiókban van a helye, már csak ilyen alapon is. De tudjuk ezt egyébként is, kétségkívül.

Mert vele együtt hallhattuk a kihívást: „folyó álmában a lélek /kérdi a fákat: lesztek-e teste hajómnak?”. Majd láttuk személyében a fölvállalást: „ó vélt jelek /gyümölcs-szépségű gyönge bíztatások /hulló gondolatok: idő álarcai”. Most hajtsunk fejet az eredmény előtt.

Fölépült hát a képzeletében évtizedeken át dédelgetve tervezett verskápolna – virtuálisan legalább – az előbbiek összességéből, nem kizárva azt a vigasztaló lehetőséget, hogy absztraktsága egyszer majd valóságosan is testet öltsön…
…Mindenesetre szomorú tréfa volt, Barátom, ily csínytevéssel meglógni előlünk, melyhez cinkosan asszisztált az azóta bizonyára kiábrándult-szemű Isten, aki mégiscsak nagy játékos lehet, ha jókedvében teremtett gyermekét is képes föláldozni egy kis mulatságért; hiába jelentette ki még alig száz éve Albert Einstein, hogy Isten nem kockázik. Igaz, nem sokkal később már úgy replikázott Stephen Hawking, aki elnyomorult, végzetesen beteg teste börtönébe zárt eszével sok titkát mégis kikutatta, hogy Isten igenis kockázik; de mi nem tudtuk eleinte, hogy higyjünk-e neki vagy sem? Most itt állunk a bizonyossággal, de mit kezdjünk vele?

Vigasztalásunkra szerencsére itt van a művészeted. „A művészet az a léleknek, ami a léleknek a test” – vallottad. Ezek szerint most lelkünk lelke lettél.
-Emlékszel, Béla? „Egy alma bíbora /volt délelőttöm bora” – írtad kétkezi munkásként a Szentendrén Kocsigyárnak emlegetett, már nem létező, általad útszélinek titulált üzem valamelyik olajos-koszos műhelyében egy szürke délelőtti műszakban a jegyzetelésre akkoriban állandóan magadnál hordott vastag határidőnaplóba úgy húsz évvel ezelőtt és ez a kétsoros azóta is bennem fénylik. Melengetett, amikor szükségem volt rá, ahogy az a finom, ritka italok dolga. Hadd hihessem, hadd hihessük, hogy mai esténk, mostani hetünk és elsiető egész életünk melengető bíbora és nemes bora vagy.

Appel Béla