Jenő bácsi halhatatlansága

Hetvenedik születésnapja alkalmából volt szerencsém tőle meghallgatni az 1952-es helsinki olimpián a románok elleni mérkőzés történetét, amelyen az aranycsapat klasszisaival együtt a fiatal ferencvárosi hátvéd is pályára léphetett. S, mivel azt a találkozót, majd az olimpiát is mi nyertük, Jenő bácsi az első fradista labdarúgó volt, aki olimpiai aranyérmet ünnepelhetett.
Könnyes szemmel mesélte, miként utasította vissza a Budapesti Honvéd ajánlatát, és a klubhűségéért cserébe sorkatonaként mennyi megaláztatást kellett elszenvednie. Ugyancsak könnyet csalt a szemébe a ’60-as évek nagy Fradijának emléke, a Juventus elleni kupagyőzelem, a bajnoki címek és a római olimpiai bronzérem is.
Felemlegette az ózdi búcsúmeccsét is, mely a 440. találkozója volt zöld-fehér színekben. Mesélt a Springer-szoborról, amit a Rákosi érában elásatott a Népligetben, s mely szobor az Üllői úti stadionban ma már Springer Ferenc, az FTC egykori elnöke mellett az ő emlékét is őrzi.
Nagyon büszke volt arra, amit edzőként elért. Olyan játékosokat adott a magyar futballnak, mint Nyilasi, Ebedli vagy Zsiborás, s hogy ezekkel a fiatalokkal 1975-ben egészen a KEK döntőjéig menetelt. Negyvenöt éves játékos és edzői pályafutásával egyedüli rekorder a klub életében.
Sajnos, a nyolcvanadik születésnapja alkalmából már nem beszélgethetek vele, de szerencsére egyre több felé találkozni az emlékével. Újpalotán 2006-ban egy labdarúgó akadémiát neveztek el róla, a Fővárosi Közgyűlés pedig tavaly döntött arról, hogy a Gyalu utcát Dalnoki Jenőre kereszteli át. Apró lépések ezek egy nagy labdarúgó halhatatlansága felé.