Hobo misztikus csendje

A teremben néma csend honolt és igazából nem érezte senki, hogy éppen versek füzérét hallja jól megszerkesztve jelzésszerű díszletekkel és kellékekkel. Föld, ólomkatonák, kő, papír. Csodás szavak még csodálatosabb tolmácsolása. Megfagyott a csend, még a légy zümmögését is hallani lehetett volna… A figyelem pedig a színpadra összpontosult.

Leírhatatlan az élmény: szavak, dallamok, dallamfoszlányok, sorok, versek, prózák és megint dallamok. Valami különös, különleges érzés,.. itt bent.

A közönség pedig vette. Nagyon jól érezte. Még levegőt sem mert venni… majd hetven percen keresztül.

Aztán fény… világosság gyúlt, de a varázs még tartott. Hobó kilépett a szerepből, amely nem volt szerep, ő maga volt… beszélt, beszélt. Beszélt arról, hogy úgy érzi magát, mint egy bujdosó pohár. A bujdosó pohár olyan, hogy nincs talpa s kézről kézre jár. Ő is ilyen, hiszen január eleje óta ezzel a műsorral járja az országot, a legkisebb falvakat, községeket, közösségeket. S amíg az emberek azon igyekeznek, hogy kettészakítsák a gondolkodást, ő egyesíti ezekkel a szavakkal… még a legkisebb helységben is. S közösen számolva december elejéig olyan sok emberhez eljuthatnak a józsef attilai gondolatok, amellyel a Sportarénát kétszer meg lehetne tölteni.

-Voltam olyan helyen, ahol összesen kilencvenketten fértek el a teremben. Öt szék üresen állt, majd öt idős asszony megérkezett, leült. S az arcukra kiült az egész XX.század, minden, ami a költő szavaiban benne van. József Attila nem osztja meg az embereket. Neki irgalmatlan versei vannak!- mondta Hobo, majd szinte észrevétlenül ismét versbe fordultak át szavai… aztán ismét. Majd vége lett… az estnek, a varázsnak… ám a gondolatok megmaradnak… sokáig.