Felejtsük el, hogy Afrika különleges!

Hogyan kezdődött a te afrikai életed, miért mentél ki eredetileg?

Azért utaztam Kenyába, hogy különleges növényekkel foglalkozzak. Valójában nekem ez nem volt hirtelen fordulat, természetes lépésnek tűnt az életemben. Véletlenül kerültem Kenyába, bár az iskolai tanulmányaim okán ott voltak a fejemben információk – a klímájáról, az adottságairól, Teleki Sámuelről, Kittenberger Kálmánról.

Miért maradtál ott?

Önkéntes munkával kezdtem egy magyar alapítványnál hét évvel ezelőtt, azonban egy hónap alatt kiderült, hogy az agráriumban nagyon nagy lehetőségek rejlenek, és nekem ezért maradnom kell. Arra az agrárfejlesztési szaktudásra, amivel én fejlesztő közgazdászként rendelkezem, nagy az igény Afrikában – nagy hiány is van belőle.

Mi ez említett tudás és honnan szerezted meg?

Fejlesztő közgazdászként végeztem Pécsen, de az egyetem alatt színészkedni kezdtem és később a Pécsi Nemzeti Színház tagja voltam évekig. Érdekeltek a kultúra, a politika és a gazdaság összefüggései is, majd később többekkel indítottunk egy vidékfejlesztési céget; végülis a vidékfejlesztés is kulturális mintákkal dolgozik. A családomban majdnem mindenki kertész, a vidékfejlesztésről meg gyorsan kiderült, hogy az Magyarországon elsősorban az agrárium fejlesztésével egyenlő. Vagyis gyorsan visszacsöppentem a családi bödönbe. Aztán elkezdtek érdekelni a kertészeti, agrárkérdések, elkezdem magam ebbe beleásni, az alapok már megvoltak.

Itthon vidékfejlesztőként mivel foglalkoztál?

Az volt a felvetésünk, hogy az agrárium úgy újítható meg kistérségekben, ha elkezdünk új vagy rég elfeledett – de mindenképp jelenleg ismeretlen és egyszerre fogyasztható – terményeket bevinni a falvakba. Újrahonosítunk, meghonosítunk ilyen növényeket kis falvakban – aztán indulhat is a helyi sárgacékla-fesztivál.

Ezt a gondolatmenetet Afrikában is folytatod?

Abszolút. Az agrárkutatás-fejlesztési megközelítésem lényege, hogy egy területen ne csak ötféle növényt termesszünk, hanem mondjuk 125-öt. És hogy ezeket ne a százéves módszerekkel állítsuk elő, hanem a helyben elérhető, természetes erőforrásokkal oldjunk meg mindent. És itt is keresem azokat az ehető növényeket, amelynek a termesztését meg lehetne honosítani: egy éve bementünk a ruandai dzsungelbe egy expedícióval és megkóstoltunk mindent, amire azt mondták, hogy még ehető. Egészen addig jutottunk, hogy ugyanazt a csalánt ettem, amit tőlem öt méterre a gorilla fogyasztott el. Azt hiszem Afrikában ez a csúcs, messzebb nem tudunk menni a különleges ehető élelmiszerek felkutatásában!

Tehát bióban utazol?

Nem, ez nem permakultúra, nem bio- és nem is ökogazdálkodás. Van egy háromhektáros farmunk Mombasában, amelynek a talaját vegyszerekkel, műtrágyával teljesen tönkretették. Két hónapig jártam a környéket, figyeltem a módszereket, az adottságokat és ezek kihasználását; hogy melyik vízfolyás mellett nő jobban a spenót, melyik mellett kevésbé; ahol lehullik a vadcseresznye levele, ott nincs gaz, és sok ilyen jellemzőt jegyeztem fel. Majd azt mondtam, hogy ezek alapján, így és így műveljük meg ezt a három hektárt, teljesen új módszerrel. A farmunk 56 éves munkavezetője először azt mondta nem érti, ezt nem így szokták, majd látva az eredményeket azt mondta, hogy ezentúl csak így fogja csinálni.

De valójában az a módszered, hogy nincs előre kitalált módszer?

A megoldás az, hogy sokféle eljárást – újakat és régieket együtt – kell ötvözni és helyben, az adott terület adottságaihoz alkalmazkodva, ezek elegyét kell eltalálni. Nincsenek tankönyvi lépések, csak az elv adható át, hogy találjuk ki ott, helyben, hogy a teljesen elbaltázott talajt hogyan lehet helyrehozni és sokkal jobb terméshozamot elérni már a következő szezonban. De úgy tűnik, ez kezdi kiforrni magát: el is neveztük Domonyai Methodnak.

Máshol is működött már a Domonyai Method?

Volt a Viktória-tónál egy magyar alapítvánnyal egy projektünk, ahol a terület mellett csak egy időszakos folyó volt a vízforrás – fél évig víz, aztán pedig szikla a helyén. Addig jártam, amíg a terület szélén találtam egy vizenyősebb helyet. Itt száz méteren ötméterenként egy-egy egyköbméteres gödröt ástunk – és a gödrök megteltek vízzel. Aztán jött az a probléma, hogy nincs marhatrágya – arra meg volt a szemétbe dobott, hatalmas mennyiségű mogyoróhéj.

Akkor lehet, hogy amit módszernek hívsz, az maga a kreativitás?

Igen, ez egy nagy sakkozás, folyamatos gondolkodás, amiben kiég az agyam. (nevet)

Elfogadják ezt a kreatív termelést a helyiek egy teljesen máshonnan érkezett embertől?

Az új módszerekkel szemben a világon mindenhol van ellenérzés. De az afrikai konzervativizmus miatt itt nem ellenérzés tör ki, hanem irtózatos befeszülés. Úgy vannak vele, hogy csináljuk, úgy, ahogy megszoktuk, mert az a kockázatmentes, még ha nem is hatékony. Pedig be lehet vinni az agráriumba egy teljesen új, innovatív gondolkodást is. Annyit mindenki tud, hogy agrárválság rendszeresen van Afrikában – de ez már régen nem igaz a kelet-afrikai térségre, nincs már élelmezési probléma, mert alapvetően jó termelési kultúrával már bír. Csak Kenyában négymilliós farmerközösség él, és a kontinens ezen részén háromszor lehet aratni egy évben. Olyan hihetetlen kincs van a kezükben, ami az európaiaknak soha nem adatik meg. Amennyiben ezt eggyel jobban kezdik használni, mint száz éve vagy háromszáz éve – akkor nincs éhínség, ez nagy biztonsággal kijelenthető.

Ha ez így van, miért nem a világ élelmiszerraktára Kelet-Afrika?

A kulturális minta alapja az, hogy jellemzően van valami élelmiszer: a Nílus völgyétől egészen Dél-Afrika csücskéig mindig elérthető olyan terület, ahonnan lehet aratni, szedni, élelmet kinyerni. Ezért nincs benne a napi munkaszervezésben, a gondolkodásban annak a kényszere és igénye, hogy sokkal hatékonyabban termeljenek. Nincs infrastruktúra, mondják – de ennek kulturális alapja is van, mert nem adott, hogy például a mangóból nagyon sokat akarok termelni és ezt félre akarom tenni, tehát raktárra lenne szükség. Vannak, voltak még mindig éhínségek – kontinens olyan területein is, ahol ezt a természeti adottságok semmilyen szinten nem indokolják. A népességrobbanást a legtöbb helyen nem követte az agráriumnak, az ahhoz kötődő napi hozzáállásnak, mintáknak és a módszereknek a fejlődése. A jó adottságokkal rendelkező, mindig kicsit külön utas Kenyában azonban más irányt vettek. A gyarmatosítás, a függetlenedés utáni átmenet is viszonylag simán, kedvezően alakult, mert szinte mindenki maradt az országban, nincsenek fehér ellenes indulatok, és Kenya jó kapitalista fejlődésre állt rá – a szemlélete is olyan lett az országnak, hogy mi igenis sikeres afrikai államot hozunk létre.

Visszatérve a te munkádra ebben a közegben – hogyan lehet változásokat elérni?

Most már az az eljárásom, hogy nem magyarázunk, beszélgetünk, nem bevonunk. Az európai fejlesztési módszer a bevonásra, kérdezésre alapul, annak megismerésére, hogy a helyiek mit tennének. De ez soha nem jön be.

Miért nem jön be?

Azért, mert ha a helyi ismerné a megoldást, a megfelelő termelést, akkor nem lenne szükség a fejlesztőre.

Ez nem kulturális fölényeskedés, nem lenézés?  

Nem, mert ezt nem azért mondom, mert én jobban tudnék valamit. Hanem mert kívülről érkezve jobban látom, hogy mik a korlátok, miért nem sikerül hatékonyabbnak lenni. Nem arról van szó, hogy lusták lennének, tudatlanok lennének, hanem az egész helyzet alapja a megszokás, a berögződés. Fogcsikorgatva, de végül lenyelik, hogy csináljuk másképp, mint a megszokott.

A nyugati gazdaságfejlesztők jelenléte meghatározó, ők hatékonyak Afrikában?

Őket már mindenki unja. Van erre már egy „színjáték”: odajön az európai, a helyiek bólogatnak, aztán hazamennek, és mindenki csinálja úgy a dolgát, ahogyan eddig. Megérkezik az európai a nagy fehér terepjárójával, a tudományos bakancsában, a szélcsatornában fejlesztett esőkabátjában, hetente egyszer leül a kidolgozott tankönyvi módszere alapján a helyi termelőközösség tagjaival képzésre. Oké, néha fekete terepjáróval jönnek, nem fehérrel. Mondom, ha ezek a módszerek működnének, akkor Afrika nem ott tartana, ahol. Az európai fejlesztő a saját fejével gondolkodva termosztátot rakna oda, ahol nem tudják, hogy mi az a termosztát, én meg azt mondom, ott az a kidőlt kókuszpálma, legyen ez az árnyékolás alapja. Lehet tízszer annyi pénzből, mint amennyi szükséges, napelemes csepegtető öntözést kiépíteni – ez pont addig működik, ameddig a helyszínen van a fejlesztő. Lesz napelem egy olyan faluban, ahol nincs áram, ebből az következik, hogy a helyi ezermester kiköti úgy a napelemet, hogy a telefonokat lehessen tölteni róla. Ettől meg rövidzárlatos lesz az egész! Ehelyett úgy kellene gondolkodni, hogy sokeurós cső helyett olyat telepítek, amit egy probléma esetén képesek lesznek a helyiek is cserélni. Meg azt is érdemes végiggondolni, hogy nincs áram a faluban, de az emberek tölteni szeretnék a telefonjukat, ha már ott a napelem, érdemes annak is egy kimenetet kialakítani.

Nincs áram, de telefonjuk van?

Ja, igen, ez abszolút gyakorlati példa, hogy csak a falutól 5 kilométerre van egy töltőállomás, de mobiltelefonja sokaknak van.

Mindebből erednek konfliktusok?

Volt egy 60 ezer eurós EU-s projekt, egy gombatermesztési módszert akartunk behozni, egy ideig én voltam a szakértője ennek. A technológia telepítője speckó dupla falú fóliát akart, mondtam, nincs értelme, te leszel az egyetlen itt, akinek ilyenje van. Jött a felvetés, hegeszteni is kellene – nem tudsz, nincs hegesztő, vagy van, de áram nem lesz ott. Azt mondták, ők nem akarnak szart csinálni – szerintem meg ez a fölényeskedés. Szerintem figyelembe kell venni a helyi viszonyokat, a realitást: csináltunk inkább 200 dollárból egy gombatermesztőházat – vályogból, hulladékfából, hulladék kókuszlevéllel. És működik most is…

Miért hisznek jobban a helyiek Domonyai Andrásnak, mint egy NGO-nak?

Velem is elkezdődik ez a „bábozás”. Aztán megmondom, hogy én itt élek, nem fogok belemenni ebbe a játékba – én nemcsak itt élek, hanem „jelen” is vagyok, lehúzok bármikor három hónapot egy bádogkunyhóban a Viktória-tónál. Mert így tudok meg többet az afrikai valóságról, gazdaságról, agráriumról – és elmondhatom, hogy ha én többet tudok meg róla, te, aki ide születtél, te is többet fogsz tudni. Fél éve rendeltünk marhatrágyát egy olyan helyről, ahonnan korábban nem, és amikor leszállították, akkor rám csodálkozott a szállító, mert én is ott voltam a pakolásnál a szakadt farmeremben. Vagy látják, hogy a tizenkettedik permetezővel megyek ki aznap a területre, lejárom a lábam és két héten belül ezt megcsinálom ötször. És nem értik, hogy világos bőrszínnel miért csinálja ezt valaki, ők még nem láttak ilyet – és szerintem ez a nagyon nagy baj. Az nem működik, hogy a helyiek annyit látnak a segítségből, hogy valaki kitalálja, hogyan lenne jó az afrikainak, felveszi a sokeurós napidíját és visszaszáll a terepjárójába.

Utaltál már arra, hogy Kenya más utat jár, mint a legtöbb afrikai állam. Mesélnél az ország politikai-közéleti viszonyairól?

Kenya politikai berendezkedését a konzervatív-népi szociáldemokrata jelzőkkel tudnám leírni. Minden pártot jellemzi a jó értelemben kenyai öntudat, a büszkeség. A társadalom szabadpiacpárti, és az alap afrikai konzervativizmushoz képest egy reformer szellemű konzervativizmust képvisel. És azt kell mondanom, ez sikeres felállás. Úgy alakítják az ország viszonyait, hogy mindenki jól járjon, így van ez például a turizmussal. De általában is az élni és élni hagyni elve, az együttműködés, a mi mind kenyaiak vagyunk érzése – talán ez ennek a társadalomnak a vezérfonala.

Ez a hétköznapokban is érezhető?

Például minden középületnek, hivatalnak két bejárata van – egyet ugyanis fenntartanak a mozgáskorlátozottaknak, bármilyen korláttal, nehézséggel élőknek, időseknek. Ennyire emberközpontú, állampolgárbarát állami hozzáállást máshol még nem láttam, nem tapasztaltam. És ez nemcsak az állami szereplőkre jellemző, hanem hatással van nyilván a magánszektorra is. Személyes példám, hogy Nairobiban tárgyaltam és szükségem lett volna új névjegykártyákra, kihúzhatós molinóra és nem akartam keresgélni ott, ragaszkodtam ahhoz a céghez, amelyik az 500 kilométerre lévő lakóhelyemen, Mombasában működik. Felhívtam őket pénteken és hétfőre leszállítottak egy motortaxin mindent, amit kértem – és sms-fizetéssel azonnal ki is egyenlítettem a számlát. A jót nagyon jól és könnyen meg lehet szokni. Ha bemegyek egy szolgáltatóhoz én, vagy bemegy egy 90 éves, csak szuahélit beszélő hölgy, akkor addig foglalkoznak vele az ügyfélszolgálaton, amíg meg nem oldják az ügyét – és nincs türelmetlenkedés, nincs sóhajtozás, pofavágás, nincs nyelvi akadály. Az egészhez hozzátartozik, hogy alapjában véve minden online zajlik a vállalkozásom ügyintézésével kapcsolatban – mobiltelefonos fizetéssel megspékelve. A régebbi telefonokon ugyanis működik egy olyan „online” menürendszer, amit például Magyarországon csak a szervízek használnak. Én viszont a semmi közepén, 150 kilométerre a sivatag szélétől fogom a régi típusú, nyomkodós Nokiámat és repülőjegyet veszek, adót fizetek be.

Ez a közeg vonzó lehet a külföldiek számára is.

Az innovatív, ügyfélközpontú szemléletet nagyon szeretik nyugati startupperek, nagy cégek egyaránt. Nagyon komoly példa, hogy most a járványidőszak alatt indult el először szolgáltatásként a Google évek óta fejlesztett ballonos internete. Ez hozzáféréssel nem ellátott területeken úgy szolgálatat internetet, hogy a jelet a sztratoszféra 20 kilométeres magasságába felbocsátott, magas légköri ballonokról szórják – nyár óta elő lehet rá fizetni Kenyában. És a kenyaiak azt mondják, hogy jó, hogy nálunk ilyenek vannak, mi modernek vagyunk, a kenyaiak ilyenek.

És úgymond mit keres egy magyar vállalkozó ebben a közegben?

A kockázatvállalásra alapozott nyugati kultúrákból érkezettek számára elég természetes az, amit én csinálok. Egyáltalán nem furcsa a számukra az sem, hogy valaki a nulláról indulva felépíti magát egy számára teljesen idegen kontinensen. Az már inkább furcsább Afrikában, hogy valaki start up, innovatív jelleggel vállalkozik külföldiként. Elég idegőrlő annak az elfogadása, hogy bármit el lehet veszíteni és egy nagy befektetés után van az a pont, hogy 70 százalék eséllyel elveszíted a befektetésed, viszont ha bejön, akkor 200 százalékos pluszprofitot veszel ki belőle ahhoz képest, amit Európában számolnál. Ez a mi magyar agyunknak, habitusunknak szokatlan, egy hollandnak, egy izraelinek nem. A kockázatvállalás nem idegen tőlem, a családi hátteremből ered.

Ez a hozzáállás valóban kuriózumnak hat itthonról nézve.

Valóban, egy idő után evidenssé vált, hogy az a magyar vállalkozói minőség, attitűd, kommunikáció, amit én képviselek, az itthon teljesen légüres térbe érkezik. De magyarként igencsak kuriózum ott lenni, ezért jó ötlet Kenyában maradnom, mert magyarként képviselhetek egy olyan kapuszerepet, amit jelenleg senki nem tölt be ott. A magyar-kelet-afrikai gazdasági kapcsolatok pont akkor álltak stand by üzemmódra, amikor az átalakuló világgazdaságban Afrikának újra súlya lett. Az a tengerparti Mombasában meglévő jelenség, hogy egy angol, belga, francia, osztrák, szlovák, alapít egy helyi vállalkozást vagy kisboltot nyit az eredetileg Olaszországba vándorolt román, aki tud néhány szót magyarul.

Miért kellene Magyarországnak üzletelnie Kelet-Afrikával?

Mert a nyugati világból csendesen, de mindenki elkezdett erős pozíciókat kiépíteni Afrikában, és elsősorban ebben a térségben. Külgazdaságilag az országok több, stabil lábon szeretnének állni. Az egyik legjobban fejlődő gazdasági térségről beszélünk, a covid előtt az első húszban benne volt 2-3 kelet- és dél-afrikai ország a maga 6-8 százalékos növekedésével és az áru- és pénzforgalom hasonló kezd lenni az európaihoz. Korábban nagyon hangosan követeltem, hogy a magyar külgazdasági irányítás számára Afrika legyen nagyon fontos célpont és az éves külgazdasági segítő kiadásaink 1-5 százalékát költsük el itt. Voltak próbálkozások, azonban nem úgy történtek a benyitások ezekre a piacokra, hogy figyelembe vették volna, hogy ez a közeg speciálisan afrikai.

Mi volt a probléma szerinted?

Nem egyszer láttam, hogy a helyi kis kávézóban kigombolt ingben ült a rövidnadrágos, Converse-cipős, hatalmas nemzetközi cégtől érkezett üzletkötő és a miniszterrel olajbogyót kóstolgatva diskurált. Vagyis ez már nem a 70-es évek, 80-as évek, már nem lehet delegációkban, hatalmas fogadásokban, alá- és fölérendeltségi viszonyokban gondolkodni. Utcai szerkóban is lehet nagy üzleteket kötni, sőt. Mindehhez szükséges az enyémhez hasonló vállalkozói jelenlét is, mert az itt ténykedők – főleg az egykori gyarmattartó országokból érkezettek, akiknek visszamenőlegesen gazdag tapasztalataik vannak – nagyon nacionalista módon viselkednek, vagyis úgy gondolkodnak, hogy miért dolgoznának más nemzetbelivel, nekik megvan erre a kapcsolatrendszerük.

Afrika, Kelet-Afrika nincs benne a magyar közbeszédben, talán mert kis ország vagyunk, így „piaca”, terepe sem tud lenni a róla folyó beszédnek.

Ez csak részben igaz, mert azért sincs a kontinens iránt érdeklődés, mert nincs is benne a téma a közbeszédben. Nincs olyan Afrika-tudás, alapműveltség amelyben, és amellyel például én el tudnék kezdeni beszélni. Ha arról beszélnék, milyen agrárkutatásokban veszek részt Kenyában, vagy milyen gazdaságsegítési ügyekben tudok jelen lenni, mindenki a kuriózumokat veszi észre, azok ragadják meg. Miközben én azt gondolom, hogy erről ugyanúgy kell beszélgetni, mint Miskolc vagy Nyíregyháza, Ausztria vagy Magyarország esetében. Ugyanúgy egy gazdasági térség, csak éppen Afrikában van – felejtsük el, hogy Afrika különleges! Ez már nem az éhezés, a véget nem érő polgárháborúk kontinense, vannak rohamosan fejlődő térségek, Nairobiban felhőkarcolók tömkelege épült – úgy néz ki, mint Frankfurt 15 éve.

Mik a visszajelzések a te kenyai jelenlétedről?

A Facebook fejlesztési alapítványa, amelyik Kenyában működik, csinált idén velem egy interjút az oldalára, és nekik mondtam azt, hogy újszerű, ahogyan én, ilyen jelenléti módszerrel startupperkedem, de érdemes lenne Kenyának ezt ösztönözni, fejlesztőket így bevonni. Nagyon pozitív visszhangja volt ennek az ötletnek. És bárkinek előadom ezt Kenyában, magas politikai szinteken is, nagyon jók a visszajelzések, de ez történt Etiópiában és Kongóban is. Arra az új tudásra, amit én be tudok hozni, már vevők is tudnak lenni – rendkívül termékeny talajra érkeznek az innovatív gondolatok, ötletek. Az a látásmód, amiről korábban beszéltem, az a fajta integrálódás, ami nélkülözi az afrikaiakkal a kapcsolatos távolságtartást, meghozza az eredményeit.

Csepregi Botond

Fotók: Facebook/Andreas Domonyai, Facebook/Domonyai – afribotanica, Suhaib Alvi