Emlékkő az Epres soron

A himnusz elhangzását követően az ünnepség a Dózsa György Gimnázium tanulóinak műsorával kezdődött, melyen egy rövid színjáték keretében elevenedtek meg 1956.október 23-a eseményei a mai fiatalok felfogásában történelmi tényekre támaszkodva, majd Kiss Péter, kancellária-miniszter, országgyűlési képviselő tartotta meg ünnepi beszédét:

– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplő közönség! Hogy történhetett, hogy történt? Valahogy így! Legalábbis a lelkünkben egészen biztosan. És hogyha emléket kell állítani, élő emléket kell állítani, ki más tegye, mint akikről 1956. október 23-a szól. Az ifjúság. Ha épített emléket kell állítani, akkor már nehezebb. Nehezebb, mert mondják, hogyha szimbólumokat építünk, akkor a művész vagy a megrendelő az mindig egy kicsit kerekít, hol felfele, hol lefele kerekít. Ritka az a szobrász, pl. Táncsics Mihály megformálójáról beszéljek, aki valójában ábrázolja, szóval olyannak: kehesnek, görbedtnek, mint amilyen a börtönévek után volt az örökös lázongása és a sors viseltetése után. Sovány, beteg embert kellene, hogy mutasson az emlékmű és mégsem, nem küllemét, hanem hitét, meggyőződését, amely variáns volt, azt ábrázolja az épített emlék. Azt gondolom, így van ez jól.
– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A mai emlékhely avatás is hitünkről, meggyőződésünkről szól. Itt az emlékmű előtt kérdezem: október 23-a elválaszt vagy összeköt? Ez most a kérdés. Arra használjuk az ünnepeinket, hogy ami elválaszt, azt kimondjuk, vagy megkeressük azt, ami összeköt. Hogy a nemzeti egységet megtalálva erősebbek lehessünk. Most egy ünnepen, az országot elöntő lelkes változáson, a várakozás a reményre, a szabadság fuvallatára kell emlékeznünk elsőnek. Nem a nemzet kétarcú, hanem az emlékezet, amikor téved. És ha nem kétarcú az emlékezet, akkor mi mindannyian nyertesei lehetünk. Az emlékezés célja jogos nemzeti büszkeségünk építése: ünneplése, kegyelet és tanulság egyszerre. Emlékezés mindazokra, akik az életüket kockáztatták akkor. Főhajtás, főhajtás mindazok előtt, akik életükkel, szabadságukkal, mai szóval: karrierjükkel fizettek. Karrierjükkel fizettek mindannyiunknak ezekért a lelkesítő napokért. Főhajtás jár mindenkinek, aki akkor szerepet vállalt és természetesen tisztesség mindannyiunknak, mindazoknak, akik vállalják az akkori gondolatokat.
– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Van olyan tanulság, amit nem a szelektív emlékezet irányít. Az, hogy a diktatúrák ereje csak látszólagos. Napok, órák, percek alatt elsodorja őket a szabadság iránti vágy. Az, hogy a forradalmak bukása szintén csak látszólagos, vagy inkább úgy mondom: ideiglenes. A forradalom megmutatja, hogy ami volt, az nem megy tovább. A forradalmak akkor is győznek, ha leverik őket ideiglenesen. Győznek néhány év múltán, győznek vér és harc nélkül is, győznek tárgyaló asztaloknál vagy a hatalom döntéseiben. 1848. nem lett volna, ha nem előzi meg a reformkor és 1848. kellett a kiegyezéshez. 1956 nélkül nem lett volna rendszerváltás vér nélkül. És talán az addigi elnyomást sem nevezték volna külföldön a legvidámabb barakknak. 1956 nélkül nem születhetett volna meg egy másik október 23-a, a harmadik Magyar Köztársaság. 1956 örököse az a szabad, európai és a jövőt építő köztársaság, amelynek most vagyunk a polgárai. 1956 örököse, mert ugyanolyan határozottan utasítja el az önkény minden kísérletét. Mert gondoskodik az ország szuverenitására, mert ezen a közös alapon megférnek benne ellentétes célok és vélemények, ahogyan 1956 hősei is egyetértettek abban, hogy független, szabad, demokratikus Magyarország kell. Abban, mit nem akarnak, arról nem szóltak részleteiben, s későbbre halasztották vitáikat.
– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Akkor vagyunk erősek, akkor tudunk maradandót alkotni, ha az ország érdekében képesek vagyunk félretenni nézeteltéréseket. Amikor arra van szükség, hogy együtt haladjunk. Akkor vagyunk sikeresek, akkor építjük a jövőt minden cselekedetünkkel, ha összhangban vagyunk a történelemmel. Ahogyan 1956 forradalom is a történelem irányát, a történelem igazságát képviselte. Most október 23-a ünnepén jogos nemzeti büszkeségünkből az elhatározás születhet meg. Elhatározás, hogy olyan Magyarországot építsünk, amely méltó 1956 szelleméhez. Szabad és büszke Magyarországot, európai hazát. Olyan otthont, amelyet nem gyűlölet, hanem szeretet irányít. Modern köztársaságot, igazságos és gyarapodó Magyarországot. Ahol az esélyek egyenlősége nem puszta szólam, hanem napi valósággá válhat végre milliók számára. Ahol emberi értékek, eszmék irányítanak egyes embereket és nemzetet is rögeszmék helyett. Lassan épül ez a szép lakájos otthonunk? Igen, lassan. Igen, csak a forradalom vihara képes arra, hogy elsöpörje mindazt, ami a fejlődés útjába áll. Ezért mérföldkő a történelem országútján a forradalom. Az ünnep az a pont az út során, amikor megállunk, megnézzük, mekkora utat tettünk meg és mi van hátrább. Felemeljük a horizontot és a jövőbe nézünk, hogy eredeti céljainknak megfelelően haladunk-e a hétköznapokban.
– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ünneplő Közönség! Természetesen mindenki más és más személyes emléket őriz, ki megélte ezeket a napokat. Aki Pesten harcolt, vagy kenyérért állt sorba, vagy aki a tanyáján nem is tudott arról, hogy mi zajlik itt Pesten. Ez mind a történelem része és persze azok is emlékeikkel együtt, akik gyerekfejjel az utcába kanyarodó tankokat az ablakon át lesték félve. És itt van közöttünk az a korosztály, aki úgy emlékezik, hogy nem is emlékezhet, mert 1956 után született. Mit is éreznek, mit is gondolnak erről? Mit is gondolnak ma Magyarországra? 1956. október 23. megadja hozzá az eligazító értékeket. Szóval, különbözőképp emlékezünk, azok is, akik nem éltünk és azok is, akik megélték különféle módon ezt a történelmi pillanatot. De egy biztos, van amiben mindőkben közös kell, legyen: akár fiatalok vagyunk vagy középkorúak, öregek: álljunk a politikai paletta jobb vagy bal oldalára: abban, hogy a legfontosabb számunkra a szabadság. A szabadság gondolata, a büszke lelkében és gazdaságában erős Magyarország vágyálma.
– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Igen, ezért kell közösen dolgozni. Ez a célunk és ezt akarjuk és ezt fogjuk közösen megvalósítani, ezzel tiszteleghetünk október 23-a előtt.

Kiss Péter beszéde után Varga János a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségének alelnöke tartotta meg emlékmű-avató beszédét:

– Tisztelt Polgármester úr! Tisztelt Önkormányzat! Tisztelt kerületi polgárok és 56-os még élő veteránok! Emlékezni és tisztelegni jöttünk össze 48 éve történt 1956. október 23-án, hogy a társadalmi elégedetlenség a tetőfokára érkezett. Megtelt a pohár, majd kicsordult. Kitört a forradalom és kezdetét vette a függetlenségi harc. Két fronton kellett harcolnunk egy időben. Az okok ismerősek: bizonyos mértékben történelmi visszatekintés röviden és 48 év után, de az okok előbbre nyúlnak. A szövetséges nagyhatalmak Jaltában, majd Potsdamban 50 évre felosztották a világot, illetve Európát. Hazánk a szovjet zónába került. Úgyis megállapodtak a demokratizálás formáiról- a nyugati és keleti területek nem azonos társadalmi rendszeréről rendelkeztek. Népünk nem fogadta el a szovjet rendszert. Kezdetét vette a kommunizmus elleni harc. Nyíltan és illegálisan a kommunizálás programja csak a Vörös Hadsereg jelenlétével és a szovjet tanácsadók itt tartózkodásával volt csak megoldható. A nemzet függetlensége ez idő alatt megszűnt. Ahogy a költő mondja: elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt. Szovjet világ, majd börtön világ lett Magyarországon- írja vitéz Fehérvári István.
– Már-már agonizálni kezdett a nemzet. Az agonizálás állomásai a következők voltak: Katonapolitikai osztály az ÁVH, a recski, a tököli, a kistarcsai internáló táborok. Aztán a kitelepítések a Hortobágy, a Gulág, a Magyar Gulág, a MUSZ 51-56 kényszermunka tábora, a rabbányák, a megtorlás, ipari- mezőgazdasági üzemek, a pálhalmai rabgazdaság, állam puszta, Karcag tilalmas, a rizstermelés. Ez volt a Gulág. A Terror Házában végig lehet nézni a szomorú történelmi folyamatot. Népünk honvédelmi harcot kezdett a munkástanácsok, az 1957. decembere után a rendszert bojkottálták. Bekövetkezett az intervenció illetve az invázió a forradalommal. Erre, mivel nem fogadtuk el a Kádár rendszert, ezért súlyos megtorlás következett, amin nagyon nagy veszteség érte a forradalom résztvevőit. Súlyosan vétett a kádári „árulás”. A mérleg: 400 halálos ítélet, több mint 200 ezer honfitársunk földönfutóvá vált, 15 ezer körüli internálás folyt. A forradalom lángjai továbbégtek és égnek a szívekben, a lelkekben. A forradalom eszmeiségének erkölcsi győzelméig. Négyszázan bitófán végezték az életüket a harcban való részt vételük miatt. A forradalom utáni megtorlás annyira elfojtotta a szabadságeszmét, hogy már fiaink nem is tudják, hogy mi történt.
– „Budapest lángokban” írta a világsajtó és ez az „emlékkő” is egy lángocska, mely világítani fog örökké, hiszen a budapesti peremkerületek is részei voltak a győzelemnek. 1956 holdudvara, mely beragyogta a főváros egét. A palotaiak büszkék lehetnek polgáraikra és a védelmüket felvállaló budapesti légvédelmi tüzérezred katonáira és parancsnokukra, aki a harcok vezetéséért kötelet, majd kegyelmet kapott.
– Az itt látható alkotás az együttemlékezés szimbóluma. Ennek jegyében és a szebb jövő építésének jegyében leplezzük le ezt az emlékművet és kérem a polgármester urat, a megálmodóit ennek az emlékműnek, az alkotói, a tervezőit, a beruházóit, akik ennek az alkotásnak a részesei voltak, hogy leplezzük le közösen ezt az emlékművet.
– Népünk még eddig mindig talpra állt a katasztrófák után, ma sem teheti másként. 1956 is új erőt kell, hogy adjon. Életelemünk a remény! Csak hagyják alkotni a magyart szabadon! „Hass, alkoss, gyarapíts”- tanít Kölcsey-„és a haza fényre derül”. Fel a fejjel bajtársak, előre a szebb jövő felé! Lesz itt jobb sors, még megérjük, lesz igazság, ha mi merjük! Köszönöm, hogy meghallgattak!

Ezután Kiss Péter kancellária miniszter, Hajdu László polgármester és Varga János a POFOSZ alelnöke közösen leplezte le az 56-os emlékoszlopot, majd koszorúzási ünnepségre került sor.

– A XV. kerületi Önkormányzat és Polgármesteri Hivatal nevében Hajdu László polgármester és Dr. Nagy Antal jegyző
– Kassa Nad Jazerom kerületének nevében Viktor Jenik alpolgármester és Bárány János képviselő
– A Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt XV. kerületi szervezetének nevében Naszádi Ferenc és Németh József
– A Keresztény és Szociális Néppárt nevében Volentics Józsefné és Monostori László
– A Magyar Szocialista Párt XV. kerületi szervezete nevében Kiss Péter, Baracskai Éva és Árkosi Sándor
A Szabad Demokraták Szövetsége XV. kerületi szervezete nevében Danitz Béla és Hámori András
– A Politikai Foglyok Országos Szövetsége XV. kerületi Szervezete (POFOSZ) nevében Kecskés Mihály, Varga János és Kovács Zoltánné
– Az 56-os Szövetség XV. kerületi Szervezete nevében Bácskai Endre és Nacsa Andrea
– A POFOSZ XVI. kerületi Szervezete nevében Havasi Mária és Meleg Lóránt
– A Német Kisebbségi Önkormányzat (Ifjúsági Tagozata) nevében Gizur József és Zechmeister László
– A Rákospalotai Egyházi Közösségek nevében Vitai Attila plébános és Dr. Gergó Lajos világi elnök
– Az Evangelikus Egyházközség nevében Dudás Lajos és Bátovszky Gábor
– A Czabán Általános Iskola és Óvoda nevében Varga László és Nyári Hajnalka – Az Ipartestület nevében Juhász Sándor és Bori Sándor
– A Létminimum Alatt Élők Társasága és a ROM SOM Cigány Kulturális Szervezet nevében Molnár Gézáné (elnök), Oláh Józsefné és Raffael János
– A Palotai Polgárőrség nevében Dr. Tepliczky Miklós
– A Rákospalotai Gazdakör nevében Molnár József és Cselötei István helyezte el a koszorút.

Az avató-ünnepség zárásaként felhangzottak a Szózat hangjai.