Emlékeztünk…

Miután Ábri László, a gimnázium igazgatója köszöntötte a megjelenteket, az iskolai diákjai tartották meg zenés-táncos-verses-prózában előadott összeállításukat, majd László Tamás, országgyűlési képviselő, a XV. kerület polgármesterének ünnepi beszédére került sor.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplő Közösség! Honfitársak! Kedves Fiatalok!

Két időpontot ünneplünk egyszerre: 1956. október 23-át, ami Vasadi Péter költő szerint titok volt és az is marad örökké, Isten kegyelmi ajándéka egy népnek, amitől mi magyarok egy csapásra kivételezettek lettünk a történelemben és az öt évvel ezelőtti 2006. október 23-át, az előbbinek 50. évfordulóját. Az 50. évforduló öt évvel ezelőtti gyalázata alapján kértem, hogy gondolkozzunk el azon, hogy készüljön-e a jelenleginél méltóbb emlékmű, ami jobban kifejezi az itt élők, a forradalmat átélők emlékeit, érzéseit. Hosszú viták után kiírtunk egy szobrászati pályázatot, amelynek a beadási határideje október 23., a pályázat bíráló bizottsága az eredményt, a megvalósulásra ítélt műalkotást november 4-én hirdeti ki. Két dátum, amik között ott feszül a forradalom és szabadságharc 42 fokot meghaladó, felizzó, embert, nemzetet égető, szinte halálosnak bizonyuló láza, véres áldozata, egekig csapó reménye, ugyanakkor ezzel együtt az önszerveződés és okos tervezés messzi jövőbe látása, a nemzet egyszeri és talán megismételhetetlen összetartozás tudata átcsapva országhatárokon, mámorító hatással bekúszva és ezért az élményért börtönt is vállalva a Kárpáthaza legtávolibb völgyébe is… amit egy súlyos csapással letaglózott nemzetárulással terhelten egy brutális, idegen nagyhatalom.

Az 55 évvel ezelőtti 13 napnak szinte minden percét ismerjük, a nemzet nagy történéseit, a döntéshozók perceitől, szavaitól, mozdulataitól, a tömegek részegítő látványáig, az egyes ember félelmeit egy csapásra levetkőző lelkes pillanataiig, feltámadásélményétől a legsúlyosabb letargiáig, végül a leveretés után 200 ezer magyar ember meneküléséig. Amit máig sem tudunk kiheverni. Amit a nemzet – úgy tűnik – a mai napig nem tudott feldolgozni. 1956. október 23. egy modern forradalom volt, amikor az emlékek rögzítése a képtől a szóig mindent – a maga kaotikus, egymásnak is olykor ellentmondó valóságában – rögzített, filmben, képben, szóban, hangban, mozdulatban, sugárzó arcrészletben, tüzes szempárban. Rendkívüli, egyszeri, elképzelhetetlen, megismételhetetlen, tervezhetetlen képek, szavak, mozdulatok. Ezért értek egyet Vasadi Péterrel abban, hogy ez valóban valami titkos ajándék, nekünk, magyaroknak a Jóistentől, amiből erőt kell merítenünk, azért kaptuk. Előkerülnek titkos képek még ma is, magam is fogtam, meghatottan, felvillanyozva, a hirtelen közelségtől megérintetten ilyeneket, amelyekben a titok csak az események értelmezésének keretét tágítja, az objektívet a költészet magasába emeli, megadja ezzel igazi értelmét. Az 50 év már történelem, mondják történészek, a másik nap – 2006. október 23. – ugyanezen szakemberek számára még nem az.

Ami 5 évvel ezelőtt történt, mintha tegnap történt volna. Ünnepelni akartunk, méltón, méltósággal, megszerezve, kicsikarva valamit a hősökből, az akkori lelkesedésből, hogy jusson valami tőlük, belőlük a nehezen viselhető hétköznapjainkba, nekünk, a hőstelenségbe, a való világba, a kisszerű reményekbe fulladt mai magyaroknak. S mit láttunk: kordonok mögött ordító tömeget és Európa koronás főinek, miniszterelnökeinek, államfőinek díszes gyülekezetét, akik azt hitték, hogy velünk együtt egész Európa, sőt az egész világ egy igazán felemelő pillanatát jöttek ünnepelni. És megállapították, hogy ez egy menthetetlen, érthetetlen, meghasonlott nép, amelyik a nagy történelmi pillanatainak nem méltó örököse. Azt, hogy ezt az állapotot a közhatalom gyakorlóink a terrorcselekmény-sorozata idézte elő, nem is jutott, nem is juthatott az egyébként sokat látott, sokat próbált Európában a nemzetek vezetőinek az eszébe. Mi hogy éltük át ezeket a napokat? A lábainkban még ott a futás, a szívünkben a ziháló félelem, a tévében az esti képeket elborzadva néztük, az utcai csatákat, a meggyalázott utcákat, a vérben úszó, sebesült embereket, a csuklyás, arctalan rendőri csapatokat, a lovasrohamot, a védtelen, földön fekvő emberek rugdosását, a megaláztatások, megfélemlítések özönét. És nem tudtunk mindent. De ez még modernebb nap volt, mint ama ’56-os, mert ebben a mobiltelefonok, az internet, a rögzítő eszközök gyorsasága, azonnalisága már a másodperceket, a mozdulatot, a mikrokörnyezetet rögzíti. És kiderül, hogy Rádió udvarán aláztak meg, térdepeltettek levetkőztetve fiatalokat, lányokat. Annak a Rádiónak az udvarán, amely a forradalom óta szent hely, sérthetetlen hely, mintha az 55 évvel ezelőtt történtekért akart volna még mindig revánst venni az akkori közhatalom egyenes ági utóda.

De ki kell mondjuk: az öt évvel ezelőtti terrorcselekmények elkövetőit nem fogja védeni csuklya, álarc, cinkos ügyész, elfogult, az áldozatot rögtönítélő bíró. Sok-sok nevet – akiket eddig álságos és cinkos, az egész magyar rendőrségre igaztalanul árnyékot vető módon a cinikus összetartás elfedett – tegnapelőtt hozott nyilvánosságra az egyik televízió, azok nevét, akik között lehetnek olyanok, akik a borzalmak közvetlen és tevékeny résztvevői voltak. Ma esetleg 40 egynéhány évesen hatalmas nyugdíjat élvezők. Vezetőik kitüntetettek, legfeljebb szakmai hibákról beszélnek megvakult, örök életére nyomorék, nyaklövés szövődményeibe belehalt embereknek. Az öt évvel ezelőtt történtekkel kapcsolatban volt, aki azt mondta, hogy az volt az egyetlen „jó”, idézőjelbe téve, hogy átélhette az 50 évvel azelőtt történteket testileg-lelkileg: de csak a félelmet, a futást, a menekülést, a feltámadásélményt nem… Ezért kell az öszödi beszéd napvilágra kerülésétől október 23-ig annak a több, mint egy hónapnak minden mozzanatát feltárni és a bűnösöket megbüntetni.

2006. október 24-én, ennek a félbehagyott obeliszknek az állítója a Parlament szociális bizottsági ülésén védelmébe vette a védhetetlent, az előző nap és a szeptember 18. óta történteket, ő, aki az öszödi beszéd ellen nem szólt egy szót sem, pedig ott volt. Ezért kell ezt az obeliszket másmilyenné formálni, vagy a helyére új szobrot állítani. A szobor a lélek erejét mutassa meg, közérthetően, mégis a költészet magasába emelkedve, ugyanakkor ne közhelyként fejezze ki, ha lehet, valóban a lehető legszélesebb közmegegyezést.

A nemzeti közmegegyezés és közös ünneplés felé tartunk, vagy a feledni akarás, a közömbösség, vagy a tagadás és a kiüresedés közmegegyezése felé? A handabandázás, a hazugság, hamisság, vagy az átélés és az ünnepből közösen erőt meríteni akarás közmegegyezése felé haladunk? Araszolunk efelé, ebben segít a Balsai jelentés, a semmisségi törvény, amelyet az Országgyűlés március elején fogadott el. Ez alapján semmisek a 2006. őszi tömegoszlatásokkal összefüggésben a hivatalos személy elleni erőszak, rongálás, valamint garázdaság miatt meghozott, kizárólag rendőri jelentésre, vagy tanúvallomásra alapozott ítéletek, és a bíróság hatáskörébe tartozó rendzavarás, garázdaság és veszélyes fenyegetés szabálysértések is. A döntés a 2006. szeptember 18. és október 24. között elkövetett cselekményekre vonatkozik. A Balsai jelentés és Völgyesi Miklós beadványa alapján tovább lehet vizsgálni mindazt, ami 2006. október 23-án, öt évvel ezelőtt történt. Ezen folyamatok tisztességes lezárása sokat segíthet a nemzeti közmegegyezésben ’56-ot illetően.

A bevezetőmben említett szoborpályázat egyik zsűritagja éppen Vasadi Péter, akit már a beszédem elején említettem, a bíráló bizottság indító beszélgetésére egy friss versét hozta, amelyben saját személyes élményét, találkozását írja le a forradalommal. A találkozás 55 évvel a történtek után is forró, lüktető és az egészen apró jelenségeket költészetté tágító. Ezekben az egyesek által megőrzött és a nemzeti emlékezet sodrába emelkedő és feltámadást sugárzó emlékekből alakulhat ki nemzeti közmegegyezés. És csakis ebből, másból nem…

Hallgassák Vasadi Péter, akit azt hiszem, barátomnak mondhatok, Rózsák a falakon című versét, melyet 2011. szeptember 29-én olvasott fel nekünk:

Vasadi Péter: Rózsák a falakon

…kik verik acélpácákkal
a villamossíneket?, kérdi
a rendőr erősen fogva
karom, ahogy kikísért
az ügyészség kapujához.
Meglátva a hullámzó tömeget,
enyhül karomon szorítása:
mi ez itt?… Hangorkán.
Fölvonulással… Na-de-kiengedte
nekik?, kérdezi
elhalkulva.
Milyen nyuszi a hatalom,
gondolom, s félhangon:
Nem érdekli őket semmiféle
papír. Hallgassa,
mit ordítanak: Forradalom!
Igazít egyet a derékszíjon,
nyitja a pisztolytáskát,
elinal, bevágja a kaput,
zárja is, tűnjön el innét!,
visszakiáltja. Fut föl
kettesével a lépcsőn.
…Elsodor a soroksári menet
zászlót nyom kezembe a vasmunkás,
ősz, tetszem neki:
Gyere, öcskös! Itt a helyed!
Énekelünk: „Sződd a selymet!”,
nevetés, hurrá, „Tiszteld meg
azt a bakafántos édesanyádat!”
Szó a szájat fölszabadítja.
A száj szavait újraszüli,
tágul a tüdő, fölforr erekben
a vér, százezer ember zúgva,
káromkodva, köhögve, szilaj
ökleit lökve magasba kiált,
olvad a tél, megjött a
virágzás, szívbe’ feledte
rugóját a harag, s mint
óriási diófa túlnő a hídon,
leng a lombja, vad-szaga van
átvált futásba a lépés,
csapkod a háromszínű,
fénylik az agy, kiszökött
bentről a szellem, elsuhogott,
nem kérdezi senki, merre
s hova, szélrózsába
csillagozik, itt most már
csak előre lehet, minden
„vissza” egyszerre elégett,
sugaras micisapkások
özönlenek az utcákból,
napfényben ölelünk, tegeződünk,
megforgatjuk az asszonyokat,
jó napot, utcakövek, gyerünk!,
ugorjatok össze halomba,
most kongass, te harang,
karabély, ess a kezembe,
s te, csókos ruszki gitár,
adj egyet!, sikítja a lány,
elszabadult, elszabadult,
nyargal házak közt a vihar.
…Számolni ki tud: tíz nap,
s visszacsörömpöl a halál.
Golyóverte lyukak rózsállnak
sorozatban, omló falakon.

Ezek a golyóverte lyukak ott rózsállnak a mai napig a falakon, de a lelkünk falain is, a szívünk infarktus-sújtotta forradásain is, a családok széthullásában, a megosztó erők fenntartásában, a bűnösök bújtatásában, a cinkosságban, a hamisságban, a hazugságban.
1956 októberének Géniusza, 55 évvel a tündöklésed, 5 évvel a megcsúfoltatásod után, ne engedd végre, végre, hogy így legyen, hogy minden így maradjon! Olthatatlanul szükségünk van a totális megújulásra,’56 tizenhárom napig – és egyben örökkévalóságig – reményt adó feltámadásának szédületében!
’56 Géniusza segíts nekünk, mai magyaroknak Gérecz Attila ma is érvényes soraival:

Hívd egybe, ki hív és magyar!
Hívd, ki sebbel ékes!
Győzni fog, ki hinni akar.
S áldozatra képes.

A megemlékező beszédet követően a programok több helyszínen folytatódtak. A Budai II. László Stadionban a kerületi Önkormányzat és a Budapesti Atlétikai Szövetség szervezésében 2011 méter futás keretében került sor az 1956-os Emlékfutásra. Az esemény fővédnöke László Tamás polgármester, védnöke Bitvai Nándor alpolgármester volt.
A futás a stadiontól indult és az Epres sor – Fő út – Öregfalusi utca – Kisfaludy – Epres sor – Cserba Elemér u. – Fazekas u. – Szentmihályi út – Széchenyi tér útvonalon a stadionnál ért véget.
A versenyen általános iskolás és középiskolás fiúk és lányok, valamint a kerület felnőtt lakossága indulhatott külön-külön kategóriában. A futást követően A mi szabadásunk címmel a KoMa Társulat és a Szilas Néptáncegyüttes adta elő interaktív összeállítását.
S bár a délelőtti programok ezzel véget értek, ám este a Hubay Zeneiskolában a Hubay Jenő Ifjúsági Fúvószenekar Kőrösy Róbert vezényletével tartotta meg ünnepi koncertjét az 1956-os forradalom 55. évfordulója alkalmából.