Meghalt Attila atya
Szomorú hír fogadta vasárnap délelőtt a misére érkezőket: hajnalban Székesfehérváron, a papi otthonban meghalt Vitai Attila atya, a MÁV Telepi Jézus Szíve Plébánia közösségének nyugalmazott plébánosa. 82 éves volt, ebből ötvenet papként töltött, huszonhatot MÁV-telepi plébánosként. Temetése végakaratának megfelelően a temploma urnatemetőjében lesz. Amint megvan az időpont, hírt adunk róla honlapunkon és közösségi oldalunkon egyaránt.
Attila atya egyéniségét, és azt, hogy mit jelentett ő a közösségének, nem lehet néhány sorban kifejezni. Az elkövetkező időszakban mindannyian felidézzük személyes élményeinket, emlékeinket vele kapcsolatban. Most csupán életének főbb állomásait és egyéniségének egy-két jellemzőbb vonását szeretnénk említeni a MÁV Telepi Jézus Szíve Plébánia Facebook oldalának bejegyzése alapján:
Attila atya 1936. július 5-én született Kispesten. 2 éves korában került a MÁV-telepre, amikor szülei a Bajor utcába költöztek. Azóta is megszakítás nélkül kötődött Rákospalotához. Iparművészeti- és képzőművészeti képzésben részesült, majd belsőépítész diplomát szerzett. 27 évesen jelentkezett papi szolgálatra. 1968-ban szentelték pappá a Váci Egyházmegye szolgálatára. Tiszakécskén (1968-1971), Kiskunmajsán (1971-1987) és Rákosszentmihályon (1987-1990) volt káplán. Intellektuális adottságait, jó képességeit elöljárói is felismerték, püspöke Rómába akarta küldeni tanulni, de az akkori hatalom szemében megbízhatatlannak számító emberekkel való személyes kapcsolatai miatt erről szó sem lehetett. Plébános is csak a rendszerváltás után lehetett belőle, Marosi Izidor váci püspök 1990. július 1-vel nevezte ki a MÁV-telepre.
Itteni szolgálatát szépen összefoglalta Gergó Lajos írása, amely az Emeld fel arcodat! 2018. júniusi, Attila atya aranymiséjére készült különszámában jelent meg:
„1990-ben érkezett a plébániára Attila atya. Abban az időben a frissen alakult gitáros kórus a sekrestyében próbált, beindultak az ifjúsági-gitáros misék, a fiatalok közössége kezdett összeállni, erősödni. Sok felnőtt, idős ember járt rendszeresen a templomba. Mindent egybevetve egy jó plébániai közösségi élet kibontakozásának a lehetősége előtt álltunk. Az első időkben mindenkivel beszélt, aki valamilyen feladatot vállalt magára a plébánián, és mindenkit megerősített a feladatában. Igen intelligensen intézte a plébánia átvételét, ezzel mindenkit megnyert magának. Mindannyian lelkesen folytattuk önként vállalt munkánkat, én magam a kórus vezetését, az ifjúság vezetését, hitoktatását. Attila atya igen modern szemlélettel, támogatással állt minden új, néha akár hajmeresztő ötletünk mellé. Ezzel a támogatással nem volt nehéz megvalósítanunk igen szép és felejthetetlen programokat, amelyek közül több még ma is nagyon haladó lenne: Tarzíciusz játék, mini musicalek a szentmisében a prédikáció helyett az aznapi evangéliumról (Jézus megkísértése, Jerikói vak), Sillye Jenő-féle Keresztút, Quo Vadis színdarab. A hivatásához való hozzáállását jól tükrözte, hogy szabadságra csak akkor ment, ha kényszerítették rá; mindig itthon volt, mindig rendelkezésre állt, és ez tudatos vállalás volt részéről. Bármikor felkereshető volt, és mindenféle témáról igen jól el lehetett vele beszélgetni, legyen az irodalom, zene, film, színház és persze hitbeli kérdések. Bármelyik pillanatban olyan irányba fordíthatta a beszélgetést, hogy nézd ezt meg, vagy hallgass csak bele ebbe a darabba, mit szólsz ehhez, vagy egyszerűen csak elmondta a legújabb kedvenc viccét. Szóval minden tekintetben emberközeli, közvetlen, színes és jó társaság volt. Persze mindennek olyan következménye volt, hogy ha negyedórás ügyintézésre beugrottunk hozzá, abból rendszerint egy-két órás alkalom lett végül, ami nem volt mindig könnyen tervezhető. A liturgia, a szentmise valóban szent volt számára. Minden körülményre, részletre, a szövegmondásra, a testtartásra, a prédikációkra igen odafigyelt, és nagy átéléssel végezte a szertartásokat. Eltűrte a legnagyobb hideget, a forróságot, nem panaszkodott a körülményekre, a lényegre koncentrált, ez példaértékű volt számunkra. Az anyagi világ kevéssé érdekelte, szerzetesi egyszerűséggel élte hétköznapjait. A családját, testvérét Ildikót mindig is nagy szeretettel támogatta. Amire igazán szeretett pénzt költeni, az a kultúra volt, a zenei lejátszó eszközeit választotta meg a lehető legnagyobb igénnyel, ott nem spórolt. A CD gyűjteménye például különleges. A belsőépítészi végzettsége mindig megmutatkozott akkor, amikor a templomban bármilyen átalakításra, változtatásra került sor. Védte a templom külső-belső szépségét, ebben az ízlése meghatározó volt. Maga is tervezett, például a plébánia logója, (így a Lumen Christi Gospel Kórus logója is) vagy az új ambó az Ő elképzelése szerint készült, keze munkáját dicséri. Az Emeld fel arcodat újságot vele együtt találtuk ki, és a kezdetektől Attila atya feladata volt a vezércikk írása, amit szívesen vállalt el, persze a határidő szorításában nem mindig volt számára élvezet annak elkészítése. Ha jeleztük, hogy a határidő már tegnap lejárt, akkor morgott egy sort, aztán másnapra elkészült az írás. Igyekezett ezekben a vezércikkekben modern témákat felvetni, korszerű és egyszerűen megfogalmazható gondolatokat közvetíteni.”
A cikkben szereplők mellett érdemes megemlíteni itteni szolgálatából, hogy országos szinten az elsők között szervezett plébániai Karitász-csoportot, amely azóta is működik. Nevéhez fűződik a Rákos út 163. sz. alatti ingatlan visszaigénylése és teljes felújítása, bővítése, amely a plébánia közösségi háza lett. Jelentős esemény volt közösségünk életében, hogy elkészült a templom teljes külső és belső felújítása.
Születésnapjain, nevezetesebb évfordulóin mindig voltak vendégeink Kiskunmajsáról és Rákosszentmihályról is. Nagyon készültünk aranymiséjére idén június 24-én, melyen nem tudott részt venni, mert előző nap kórházba került. A misét – érte felajánlott hálaadásként ¬¬- mégis megtartottuk, a templom megtelt, közösségünk tagjai mellett sok vendégünk is volt, akiket a hozzá fűződő személyes kapcsolat, szeretet, hála gyűjtött egybe. A különleges hangulatú miséről készült fotók, videók és a neki szánt ajándékok eljutottak hozzá, melyeket némi meglepetéssel és nagy örömmel fogadott.
Attila atyát a kerületben is ismerték, tisztelték, hiszen készséggel kapcsolódott be a kerületi, önkormányzati programokba is – legyen szó adventi gyertyagyújtásról, sportpálya vagy köztéri szobor megáldásáról, Szent István-napi kenyérszentelésről.
Bár sohasem kereste és várta az elismeréseket, szolgálatát egyházi és világi téren egyaránt értékelték: 2002-ben Pro Palota-díjban részesült, 2009-ben Kiskunmajsa város díszpolgára, 2012-ben az esztergomi Főszékesegyházi Káptalan tiszteletbeli kanonoka, 2016-ban Budapest XV. kerület díszpolgára lett, idén augusztus 20-án pedig Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült.
A rá jellemző türelemmel és szelídséggel viselte a betegségek és az időskor keresztjeit. Állapota folyamatosan gyengült, az utolsó hónapokat gyakorlatilag ágyban töltötte. Nagy hittel készült abba az otthonba, amelyről az aranymiséjére általa írt köszöntésben így fogalmazott: „Eljárt felettem közben az idő, az egészségem felett is. De akivel mindennap találkozhatunk a szentáldozásban, olyan otthont készít nekünk a hűségünkért, amelyben semmiféle idő nem jár el felettünk. Ezt a hűséget kívánom mindnyájatoknak!”
Attila atya, hálásan köszönünk mindent! Nyugodj békében!
A hír forrása: https://www.facebook.com/xvjszp/posts/2310166969203325
(Fotó: XV Média, Vargosz)