Boldog 107. születésnapot!

Gyuri bácsi egyidős a Millenniummal. Ahogy egy újságírónak elmesélte, az életének első nagy eseményére nem emlékezhet; még csecsemő volt az édesanyja karján, a Millenniumi Földalatti avatásán, a közönségnek fenntartott első kocsiban.
Keveseknek adatott meg, hogy három évszázadban is élhettek, abból egy „teljeset”, a XX. századot végig. Amikor megkérdezték tőle, hogy milyennek látja az ő huszadik századát, sommásan csak annyit mondott: „Az emberiség legszomorúbb évszázada volt”. Háborúkkal, forradalmakkal, természeti csapásokkal. Neki is kijutott bőven, az első világháború orosz hadifogságával (1916-tól 1924-ig), sok mindenen ment keresztül, de azért nem panaszkodik, hiszen örömökben, sikerekben is volt része. Családjában, munkájában találta meg az örömöt, a sikert is, talán ez lehet a hosszú élet igazi titka.
Meg aztán az is, hogy mindig tudatosan vigyázott az egészségére, mindig sportolt, de a tornát se hagyta ki a napi programjából. Soha nem dohányzott, nem ivott és az egyszerű ételeket szerette, szereti. Egy másik róla szóló írásban mondja: „Sokáig voltam fiatal, 74 éves koromban úgy vágtam neki Párizsnak egy bőrönddel, hogy azt sem tudtam, hol fogok aludni…”
Egyetemista volt, amikor kitört az első háború, szinte azonnal fogságba esett. Építette az Urál-vasútat, de a tanulást, önképzést sem hagyta abba, szakkönyveket fordított, később már maga is tanított a műszaki egyetemen. Hazakerülve Magyarországra (feleségével és a kislányával) szaktudását kamatoztatta (megszerezte a magyar diplomát is). Építészként középületeket, bérpalotákat épített, de egyik tervére különösen büszke, a rákospalotai evangélikus templomra, a hazai vasbeton-építészet egyedülálló alkotására.
Élete egyik legizgalmasabb korszakának tartja, amikor főépítészként Rákospalotát kellett újjáépítenie a második világháború után. Építőanyag alig volt, de végül mindig került valahonnan tégla, cement. 1948-ban elkészült a vízvezetékhálózat is, a csatornázás elé viszont sajnos a bürokrácia akadályokat gördített. László Gyuri bácsi ezért elment inkább a Műegyetemre tanítani, majd a majd a Tervhivatalban, később a Nehézipari Minisztériumban, dolgozott. Aztán volt szinkrontolmács, szaktanácsadó, szakfordító, 95 évesen helyezte magát nyugdíjba, de azóta is tevékenyen telnek a napjai, emlékirataival foglalkozik.
László György amellett, hogy kerületünk díszpolgára, magáénak tudhatja a Pro Urbe elismerést, a szakmájában eltöltött 65 év utáni vasdiplomát valamint az „Életfa”-emlékplakettet, amelyet az építészetben és a városrendezésben nagyot alkotók számára alapítottak. Ma is vallja költő lelkületű díszpolgárunk, mint száz évesen, hosszú életének egyszerű titka a folyamatos és értelmes tevékenység. „Én csak egyszerűen éltem az életemet, ezt a fájdalmasan gyönyörű kalandot, az egyetlent és megismételhetetlent. Lehet, hogy ezt hívják boldogságnak?”
Hét évvel későbbi születésnapján is így fogalmazott: Köszönöm, hogy együtt lehetünk. Lehet ennél boldogabb nap, mint amikor azok jönnek össze, akik szeretnek engem? Mert a szeretet nagyon fontos számomra.
Hajdu László polgármester kerületünk legtöbbet megélt polgárának megköszönve a városrészünkért kifejtett tevékenységét arra is felhívta a figyelmet, hogy László György Magyarország legidősebb építőmérnöke is.
Gratulálunk és kívánjuk, hogy még nagyon sokáig legyen közöttünk, egészségben, jó kedélyben!