A zene mindenkié

Az Aphonia zenekar igazi kuriózumként Kosztolányi Dezső, József Attila, Szabó Lőrinc verseinek megzenésített változatait adta elő igazán modern felfogásban, majd a Vajdaságról származó Nagy Teréz és Lackfi János verseit is meghallgathattuk.
A program második részében pedig Gerendás Péternek jutott a főszerep. A közel kétórás rendezvény során épp úgy a beszélgetés, mind a zenélés is nagy hangsúlyt kapott.
Némileg rövidített formában olvashatják a kedves honlap látogatók az este elhangzott beszélgetés írott változatát.
A kilencgyermekes Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, előadóművész, szövegíró 1956. április 13-án született Budapesten, majd az érettségi után egy rövid ideig színészkedett,
-1976-ot írtunk, amikor elvégezted a Konzervatórium jazz-ének szakát. Ekkor már saját zenekarod volt. A Láma névre hallgató zenekar bizonyára nem a „láma zenyém, láma zenyém” kezdetű közismert nóta ihletésére kapta a nevét.
– A Láma együttes dél-amerikai zenét játszott annak idején, és a Dél-Amerikában szinte nélkülözhetetlen, nagy teherbírású láma nevű állatról kapta a nevét bizonyára azért, mert állatira jók voltunk. 1976-tól 1983-ig létezett a zenekar. Akkor szűnt meg, amikor megszületett az első gyermekem és egzisztenciális okokból külföldre mentem zenélni.
-Úgy tudom, részt vettél a Locomotiv GT angliai túráján és Skandináviában, pontosabban Norvégiában is zenéltél.
-Igen. Ez az 1983-87-ig terjedő időszakban volt. Nagyszerű élmény volt ez számomra, hiszen egy egészen különleges természeti adottságokkal megáldott országban lehettem egészen egy évig. Fantasztikus levegő, hegyek, völgyek, fjordok… Maradéktalanul jól éreztem ott magam annak ellenére, hogy nagyon nehéz munka volt. Rengeteget dolgoztunk, az éjszakába menően énekeltünk egy olyan helyen, ahol a közönség masszívan dohányzott. Elég nehéz volt énekelni. És elnézést a dohányosoktól, de az éneklés ugye, egy folyamatos levegővétellel jár, és a füstös levegő nekem sokszor öt órán keresztül biztosította a folyamatos nikotin bevitelt. No, de ezt leszámítva egy nagyon szép időszakot töltöttem ott el. ’87-ben jöttem haza.
-Ezt a lépésedet egzisztenciális, vagy szakmai szempontok indokolták?
-Egy idő után úgy éreztem, ez nem vezet sehová. Hiányzott a koncertezés, hiányzott a saját zeném. Pénzre persze szükségünk van „anyagi szempontból”. De egy idő után ez már nem kárpótolja az embert. Ha nem lennék zenészi- szövegírói tehetséggel megáldva, biztosan könnyebben viseltem volna. Bár ott is alkottam. Önmagamnak. Az igazság az, hogy ott készültem föl első lemezemre.
-Olyan előadóművészeknek írtál dalokat, mint Zorán és Koncz Zsuzsa. Ezek a vendégeskedések hogyan fértek bele a te értékvilágodba, értékrendedbe?
-Kétélű dolog ez. Egyrészt nagyon büszke vagyok, hogy ezek a nagyon jó és nagyon ismert előadók, akik nálam korábban kezdték a pályát, sikerre vitték ezeket a dalokat. Sokan megismerték ezáltal a nevemet.
-Koncz Zsuzsa énekelte a Száz éves pályaudvart, Zorán a Szép Júliát.
-Igen. Az életben mérlegtörvény van. Mindennek megvan a jó és rossz oldala is. Fájdalmas dolog, amikor idegenek jönnek és mondják, „igen, ismerem, ez egy Zorán szám”. Igyekszem persze a pozitív oldalát nézni, ha ők nem éneklik el, akkor talán sosem lett volna ennyire ismert. Ugyanis a közönségnek megvan az a konzervatív szokása, hogy nehezen fogad el új előadókat. Vonatkozik ez rám és a generációmra is. Nehezen tudott érvényesülni az én generációm, de az utánunk következőknek még nehezebben a dolga. És persze én most az igényes műfajról beszélek. Vannak műfajok, melyek nagyon is népszerűek, de ezt nem mi csináljuk. És nem panaszkodni akarok. A siker egy nagyon relatív dolog. Legalább annyira, mint a gazdagság. Mert én nem okvetlenül abban mérem a gazdagságot, kinek milyen autója van, milyen házban él, hanem azzal, mivel van megáldva. Én a gyerekeim miatt érzem magam igazán gazdagnak. A tárgyakat nem vihetjük magunkkal, amikor távozunk erről a világról. A tárgyaknak csak rövid ideig örül az ember; vágyik rá, megveszi, aztán jön valami más, amire vágyik. De a gyermekeit, a gyermekei örömét nap-mint nap nézi, látja az ember. Egy-egy mondatuk hatalmas energiát ad.
Nekem nagyon sok gyermekem született. Pontosan kilenc.
– Mielőtt még visszatérünk a családra, beszéljünk arról, hogy millió féle zenei stílust ismersz és művelsz. Jazz, funky, … csak hogy az általad is említett leglényegesebbeket mondjam. De rengeteget említed a Dire Straits-et, beszélsz a Beatles-ről, a zenei élet úgynevezett történelmi előadásairól. És szép számmal akad olyan dal is, amit tőlük te is koncertre vittél. Melyik az a stílus, zenei irányzat, ami hozzád legközelebb áll?
-Nem tudnám én ezt így leszűkíteni. Eredetileg búsképű lovagként indultam, és ez állandóan visszatér. Legjobban a lírai dalokat szeretem. Ennek ellenére latin zenét játszó zenekarban kezdtem. A Láma előtt játszottam egy másik zenekarban is, ahol minden zenész rajtam kívül latin-amerikai volt. Akkor én nagyon megszerettem ezt a zenét. Egy ellenpont volt. És – bár én szeretném – tényleg nem lehet egész este lírai zenét játszani. Amikor azt játszottunk, látszott a közönségen, hogy egy kicsit ásít.
A zenében én a teljes kielégülést keresem, szeretek a saját értékrendemhez ragaszkodni, szeretem a saját mércémet tartani. Így a zeném átbillen a lírai felé. Persze egy-egy szám erejéig megjelenik a vidám, de a túlnyomó rész szomorú. Persze ez is ízlés kérdése. Egy TV-föllépés után hívott Koncz Zsuzsa, gratulált, de azt mondta, túl sok volt a lassú szám és kéne bele egy-két gyors is. Néhány perc múlva hívott Katona Klári, ő is gratulált, és azt mondta „Petikém, minél több lírai számot kell játszanod, az áll neked jól”.
-Ízlés kérdése ez, ahogy mondtad. Bízzuk talán rád!
-A Beatles erős kezdés volt az életemben. A nyolc évvel idősebb bátyám Angliába tanult. Onnan hozta a lemezeket. A Beatlesnek sokat köszönhetek. Elképesztő zenei igényességgel játszottak. Persze volt velük egy nagyszerű producer is, George Martin, aki sokat segített nekik zeneileg.
-Tizenhárom lemezed jelent meg. Azt nyilatkoztad egyik interjúdban, hogy csak akkor alkotsz, akkor jön ki új lemezed, ha valami közölni valód van. Ez azt jelenti, hogy 1956 óta tizenháromszor volt közölni valód?
-Ez azért nem egészen van így. Sokáig, egészen egyszerűen nem tudtam kihozni egy lemezt. Volt egy monopol helyzetű lemezgyár, ahol nem volt rám kapacitás, nem láttak bennem üzletet. Ezen én nem is csodálkozom. Nem is volt célom soha, hogy üzlet legyek. Ha ezt akartam volna, tudtam volna, mit kell csinálni. És mivel tehetségem is van, meg is tudtam volna csinálni.
-Mi lett volna ez?
-Nem nehéz rájönni, hogy Magyarországon mit lehet eladni. Ha én üzletet akartam volna csinálni, képes lettem volna az adott divatirányzatban tevékenykedni. Amikor a kemény rock ment, akkor én is bőrben, szegecsben, hosszú hajjal terpeszthettem volna. Folytathatnám. Egyébként a világért sem akarom bántani a kollégákat.
-Ha így tettél volna, most te lennél az X-Faktor vagy a Megasztár….
-Nem, nem. A Megasztárban van olyan zsűritag, aki ért is hozzá. A lényeg az, hogy akkor, amikor még lehetett volna jó zenéből híresnek lenni, én meg sem születtem. Amikor én zenélni kezdetem, elkezdődött egy igénytelen időszak. A divathullám hátán való érvényesüléshez meg sosem volt kedvem. Nekem legfontosabb elvem a hűség. Hűségesnek lenni elvekhez, műfajhoz… Innen persze ki-ki lehet kacsintani, de nagyon fontos értékrenden belül maradni. Nem változtatok az értékrendemen azért, hogy népszerű legyek. Persze, ennek a következménye olykor fájdalmas, nekem is jól esnének a „szélesebb tömegek”.
-Hogy téged idézzelek, nem lettél bogárevő celeb, pedig ezt megírná a bulvársajtó is.
-Celebség annyit jelent, hogy mindig jelen kell lenni. Tudnak a bánatodról, gyászodról, legintimebb dolgaidról, megírják, ha elhagynak. Ez egy nagyon szomorú dolog. Ezért a népszerűségért nagyon nagy árat kell fizetni. Sokszor mindez tragédiához vezet. Én ezt sosem akartam igazán. Azért vagyok itt, ahol vagyok. Mondhatom: a Gerendás szokott sírni, de ott és úgy érzi jól magát, ahol, és ahogy van.
Persze panaszkodom, hogy az ízlés mélyrepülésben van. És ez nem csak magyar sajátosság, az egész világra igaz. Van egy általános értékvesztés, amire csak rásegített a globális gazdasági válság. Az embereknek nincs pénzük, kultúrára végképp nincs, egyre jobban kiégnek, ez pedig a könnyen fogyasztható valósághoz vezet.
-Dalaid túlnyomó többsége a pillanat történetéről szól. Ezek a pillanatok az élet különböző fázisaiban újra- és újra előjönnek. Átölel a múlt.
-Van itt valami olyan negatív ízlésjelenség, ami nagyon fájdalmas. Ez vonatkozik a többi művészetre is. Egyre többen nézzük a TV-t. Én kikapcsoltam, és hogy ne kísértsen, le is mondtam az előfizetést. Mert hiszek abban, hogy van egy másfajta világ is. Hál’ Istennek, nem kötelező nézni! Mindenkinek megvan az a lehetősége, hogy kikapcsolja. Bartók, Kodály, Ady, Kosztolányi országában élünk, és közben azt nézzük, hogy VV akárki mit csinált a műsorban. Közben éhen halnak hatalmas művészek, írók, költők, filmrendezők, mert már szabályosan nem tudják megvenni a kenyerüket. Negyven éve az volt az értékrend, hogy tanulj, dolgozz, aztán feljebb kerülsz a hierarchiában. Ma arra vágyik minden gyerek, hogy VV akárki legyen. És én ezt kikapcsolom. Egyik lényege ez a demokráciának. Nem kényszerít senki, hogy nézzem, de ettől az még nagyon fájhat, hogy ilyen értékrend közvetítődik az emberek felé, főleg a gyerekek felé.
A korábbi világnak is voltak hibái és erényei, ennek a társadalomnak is vannak hibái és erényei egyaránt. Most az első számú hiba, hogy a pénz van legelöl. Hülye tévéműsorokban szavaznak az emberek, küldik az SMS-t, dől a bevétel. Erről szól a kapitalizmus. Pénzt kell csinálni. Ezt akartuk, megkaptuk. Én nem sírom vissza az előző rendszert, de akkor az emberek létbiztonságban éltek. Volt egy kertjük, elpöfögtek oda a Trabantjukkal, Wartburgjukkal. Most a kocsit elárverezi a bank, meg tankolni sem tudna, a kertet benőtte a gaz, mert művelni sem tudja, eladni sem tudja. Még egyszer, nem akarom, hogy bárki is azt higgye, a Gerendás hirdeti a szocializmus vívmányait, de ha a széles tömegekre gondolok, azok egzisztenciája nagyobb biztonságban volt. Persze, politikai értelemben sok embert elnyomorított. Gondoljunk csak az államosításra!
-No, az államosítás ma is ismerős szó sok ember számára. De túl a társadalmi és politikai értékeken, te, kilenc gyermek édesapjaként, hogyan éled meg a hétköznapokat? Hogyan rendezed el, hogy egyrészt értéket teremts, de a kilenc gyereknek étel is legyen az asztalon?
-Ez nehéz és gyakran nyomasztó kérdés, egy mindennapos teher. El tudom-e rendesen tartani őket, fognak-e holnap is mosolyogni, mert a mosolyuk egyik feltétele, hogy meglegyenek az alapvető feltételek. Ehhez meg pénz kell. Az én gyermekeim még kicsit. 10-20 év múlva, ha odaülünk az asztalhoz, pláne ha unokáim is lesznek, egy nagyobb fajta állatot kell majd levágni ebédre.
Ha válság van, a művészet háttérbe szorul. Pékre szükség van, mert kenyeret enni kell, de a zene, az a jóléti társadalmak luxusa. Ez volt az első gondolatom, amikor a válsághírek eljutottak hozzám. Egyfolytában azon töröm a fejem, lehet, hogy a gyerekeimet nem zenére kellene tanítanom. Mi lesz, ha majd azt mondják, áldott jó fej volt az apám, de mi a fenének tanított nekünk zenét? Miért nem tanított tehenet fejni, sajtot készíteni? Úgy néz ki, ma nem afelé megy a világ, hogy a zenéből meg lehessen élni. De, ez is változó. Az én apám 18 éves korában elment egy céghez, ahonnan nyugdíjba ment. Ma ilyen életpályában senki nem reménykedhet.
-Menjünk vissza kicsit a válság előtti pillanatokhoz! Írtál zenét, dalszöveget, színházi darabot. Melyik területen érzeted magad a legjobban? Melyiket szereted a legjobban?
-Olyan ez, mintha azt kérdeznéd, melyik gyerekemet szeretem legjobban. Természetesen mindegyiket másért szeretem. Dávidot és Vera lányomat például úgy szeretem, hogy lelkiismeret furdalásom van, mert elváltam az édesanyjuktól, és úgy érzem, ezzel felrúgtam a köztünk lévő szövetséget. A válás a gyerekeket nagyon megviseli. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy boldogtalan házasságban kell élni.
Minden gyermekemben találok valami szeretni valót; a színház egy huncut démon a számomra. Mindig kelleti magát, de igazán sosem volt az enyém – nagyon keveset kaptam belőle. De amit adott, azt maradéktalanul kiélveztem. Fölbecsülhetetlen gyönyörűség színházban dolgozni.
Amikor egyedül játszom, azt azért szeretem, mert minden apró kicsi rezdülés kijön. Ha zenekarral játszom, azt azért szeretem, mert egymásnak adjuk a labdát. A stúdióban mindenféle hangszereléssel lehet kísérletezni, az élő zenében pedig ott a közönség, a közvetlen visszajelzés. Egyiket sem adnám oda a másikért.
-Kilenc gyermeked közül négy zenél. Milyen érzés volt, amikor egyik gyermeked visszadobolta az asztalon a te ritmusodat? És milyen érzés volt az, amikor te egyre nehezebbeket doboltál, és a gyerek azt is visszaadta?
-Ambivalens egy érzés. Egy részről mindenkinek csak kívánni tudom, hogy átélje, hogy a gyereke viszi tovább a tőle tanultakat. Én mutatom az első lépéseket és ő egyre elképesztőbb dolgokat csinál. És ez persze nem csak a zenére érvényes. Ne higgye senki azt, hogy e mögött nincs iszonyúan nagy munka! A lányom három hangszeren játszik, és nagyon tehetséges, de néha azt látom, hogy melegebb éghajlatra kíván, amikor azt mondom, gyakoroljunk. Könnyes a szeme és tele van a tekintete szemrehányással. És én próbálom magyarázni neki, ha ez egy könnyű dolog lenne, akkor mindenki meg tudná csinálni.
Nagyon hosszú út vezetett addig a koncertig, amikor a gyerekeim velem voltak a színpadon és megszólalt a zene. Mindenki el volt ájulva. Közben az egyik gyerekem a kertek alatt megtanult gitározni úgy, hogy én már kezdek lesütött szemmel járni. Mellesleg még zongorázik is. És ezt úgy, együtt a színpadon. De nagyon sokszor erőltetni kellett. Hányszor kérdeztem meg, voltál-e zongora órán? Sokszor gondolom azt, miért is erőltetem?
-Úgy tudom, te is sokat gyakorolsz.
-Ez így igaz, de néha mégis fölmerül a kétség, hogy egy ilyen labilis dologba hajszolom őket.
Én harminc éve vagyok összekötve a telefonnal. Várom a fölkérést, mert ott van a sárga veszedelem, a csekkeket ki kell fizetni. Régen még könnyebben viselte, de ma tudom, mennyire bizonytalan ez a szakma.
De régen legalább voltak, úgynevezett, biztos szakmák. De ma már egyik sem az. Sosem tudhatod, mikor szűnik meg egy cég úgy, hogy egyik napról a másikra utcára kerülsz.
A lényeg azért az, hogy kívánom a gyermekeimnek, éljék át azt a csodát, amit én átélhettem. Érezzék a siker ízét! Érezzék a közönség szeretetét!
Nagyon bölcs dolog az, hogy meg kell tanulni elengedni a gyerekeinket. Tudom én is, hogy el fog jönni a pillanat, szerelmesek lesznek, elviszik őket először csak rövid időre, aztán majd egyre kevesebbet fogom őket látni. Bizony, benne van a pakliban az is, hogy az a gyerek, aki az én hűséges fegyverhordozóm volt, akivel sosem voltak egyeztetési gondjaim, mert jött, ha hívtam, azt fogja mondani egy adott pillanatban, hogy bocs’, vár rám az yx zenekar, nem tudok menni. De az is lehet, hogy egy híres zenésszel fog együtt játszani Frankfurtban, és nem látom egy fél évig. De el fogom őket engedni, és hagyni fogom, hogy a maguk életét éljék.
Van egy bölcs mondás: a gyerekeket kölcsön kapjuk. Ez nagyon igaz. És addig kell örülni nekik, addig kell kihasználni minden egyes pillanatot, ameddig velünk vannak.