A holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja

A kényszermunkáról, a letartóztatásokról, a gettókról és a haláltáborokról szóló, szóbeszéd szintjén terjedő híreket kezdetben a legtöbben hitetlenkedve fogadták. Később csupán kivételes és egyedi eseteket, sajnálatos túlkapásokat emlegettek. Amikor a mindennapok részévé vált az utcákon sorokban elhajtott zsidók látványa, a meneteket látva sokan elfordították a fejüket, látni sem akarták, mi történik körülöttük. Azután eljött az idő, amikor a többség képletesen fogalmazva már kinyitni sem merte a szemét, amikor már szinte mindenki – zsidóként és nem zsidóként egyaránt – egyedül az életben maradásért küzdött, már csak a háború gyors befejezésében reménykedett.

A vészkorszak idején ugyanakkor saját életüket és családjuk biztonságát kockáztatták azok az emberek, akik az üldözötteket segítve, bújtatva, mentve hétköznapi hősökként, a tisztesség és az emberség parancsát követve példát mutattak az egész világnak.

A holokauszt az egész világ számára világossá tette, milyen tragédiához vezet, ha szabad utat engednek a gyűlöletnek és az intoleranciának, ha az erőszak és a diszkrimináció intézményes formát ölt. A holokauszt nem csak az áldozatok, a túlélők és hozzátartozóik egyéni szerencsétlensége, a vészkorszak az európai országok, így a magyar társadalom egészének a tragédiája.

„Nem segít semmi: mindent személyesen meg kell élni, testünkön, a valóságban; hogy megértsük. Mindaz, amit a lengyel, osztrák, német zsidók sorsáról hallottunk ez években, ködkép volt csak. De mikor először láttam – a budapesti Vörösmarty téren – amint egy embert két Gestapo-katona vitt a teherkocsi felé, megértettem a valóságot. S most, mikor az ablak előtt vonulnak ezek a sárgacsillagos férfiak, nők és gyermekek, cipelik a ványadt csomagokat, hogy ötezrével, tízezrével összezsúfolva éljenek valamilyen bizonytalan – attól tartok, nem is bizonytalan! – sors felé, amint elhagyják otthonukat, munkájukat – miért?! –, hogy tengődjenek putrikban és barakkokban a városszéleken, kétheti élelemmel, pénz nélkül, kereset nélkül – miért?! –, most végre értem. Mindezt látni kell, személyesen. Az emberi léleknek nincs igazi fantáziája. Csak a valóságnak van fantáziája. Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.„ – írta 1944-es naplójában Márai Sándor.

Egy emberöltőnyi idő telt el a szörnyűségek megtörténte óta: a mai nap az emlékezésé.