A forradalom és szabadságharcra emlékeztek
(képes beszámoló a cikk végén)

Délelőtt a Széchenyi téri Batthyány-emlékmécsesnél vette kezdetét az ünnepség, ahol a László Gyula Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda ünnepi műsorát tekinthették meg a jelenlévők. A diákok felkészítő tanára Bacskai Attila volt. A műsort követően Kiss Péter társadalompolitikai miniszter, országgyűlési képviselő mondott beszédet.
-Március 15-e ma is aktuális üzenete a cselekvés. Sokan vannak ma is, akik szerint a dolgok egyszerűen megtörténnek velünk, különösen a politikában. Ők azt mondják, „odafent” dőlnek el az ügyek, de, akik „fent” vannak, alaposan megtanulják, hogy ez sosem ilyen egyszerű. Húsz éve volt az első szabad választás, most kerül majd sor egymás után a hatodikra. Ennyi idő és alkalom elég tanulságot jelenthetett arra, hogy lássuk, érezzük: közünk van a döntésekhez. Nem mindig és mindenben alakulnak úgy a dolgok, ahogyan szeretnénk, ám, ha kivonjuk magunkat a döntésekből, ha utat engedünk a csalódottságnak, rosszkedvnek, akkor biztosan nem abba az irányba halad majd az ország, amit legjobbnak tartanánk. A jövő tehát a cselekvéssel, a részvétellel kezdődik. Ahogyan Kossuth írta: „Soha le nem mondani. Soha el nem csüggedni. Ha kell, mindig újra kezdeni.”
Nem kétséges, az érzelmek elválaszthatatlanok a politikától. Minden cselekedetünkben fontos szerepet játszanak érzelmeink, attól is vagyunk emberek, hogy szenvedéllyel, indulattal, örömmel, haraggal viseltetünk például a politika résztvevői iránt. Ám attól is, hogy felmérjük: tetteinknek következményei vannak, a választás esetében négy évre szóló következményei. Ahogyan keserűségből nem érdemes otthon maradni, úgy haragból, dühből sem érdemes választani, saját fejünkre hozva egy olyan kurzus lehetőségét, amely talán a döntési szabadság felszámolásától sem riad vissza.
A választás nem álmodozás. A kormányzás sem pusztán arról szól, hogy „erős vagyok”, meg, hogy ezt vagy azt „akarom”. Az erő mellett ugyanolyan fontos a nyitottság, a megegyezésre törekvés, a szilárd értékrend, s még egy: az emberi méltóság tisztelete. Ha ez utóbbi nem hatja valamennyi politikai erő gondolkodását, akkor bármely személy, csoport kizárható a demokratikus jogok gyakorlásából, tetszőleges hivatkozással.
Széchenyi arra is figyelmeztetett: „Azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk.” Ma a demokratáknak össze kell fogniuk Magyarországon: cselekedniük kell, hogy megvédjük a kivívott demokratikus értékeket. Ha a demokraták nem lépnek, a demokrácia ellenségei csak még inkább felbátorodnak, ráadásul úgy tűnhet, mintha többen lennének. A szabadság sokszor lehetőség, néha azonban rendkívüli kötelesség. Nem létezik magától, nekünk kell szavatolnunk, nekünk kell gondoskodnunk arról, hogy megmaradjon. Legyen akár március vagy április – a felelősség a miénk.
Itt az idő, szerintem is itt az idő – a kijózanodás ideje. Annak a felismerésnek az ideje, hogy nehézségeinket csak összefogva: tennivalóinkat józanul átgondolva, erőnket megfeszítve, munkával győzhetjük le. Hogy világos legyen: a gazdasági válságot, a szegénységet, a butaságot, az életünket rövidítő betegségeket, a fejét felütő barbárságot kell legyőznünk, és nem egymást! Ennek itt az ideje- mondta a miniszter, majd a pártok, egyházak, civil szervezetek képviselői helyezték el a megemlékezés koszorúit az emlékmécsesnél.
Délután a Pestújhelyi téri Emlékműnél folytatódott az önkormányzati megemlékezés, ahol a Kolozsvár Általános Iskola és Összevont Óvoda diákjai tartottak egy igazán emlékezetes műsort. Felkészítő tanáruk Láng Tamásné és dr. Hédi Csabáné Papik Éva volt.
A műsort követően dr. Hetyei László önkormányzati képviselő mondott ünnepi beszédet.
-Tisztelt Ünneplők! Kedves XV. kerületi Lakosok!
Március 15-e a magyar nemzet szabadságünnepe. Egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk alkalmából újítsák meg szívükben a nemzeti összetartozás érzését. A 48-as eszmék ma is igazak.
A honfoglalás és az államalapítás óta 1848-1849 a magyar nép legnagyobb tette volt. A forradalmat indító március 15.-e jelképe lett: a kivívott szabadság megőrzésének, és az elvesztett szabadság visszaszerzésének. A magyarság 1860 óta nemzeti ünnepének tekinti ezt a napot, függetlenül attól, hogyan vélekedett erről a mindenkori államhatalom.
Az Országgyűlés 1991-es határozata értelmében március 15-e az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja, és a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepe.
Ezen a napon a magyar szabadságharc kezdetét ünnepeljük. Március 15-e jelképpé vált, nemzetünk szabadságszeretetét, szabadság utáni vágyát fejezi ki. A hivatalos, hagyományos ünnepség március 15-én a Magyar Köztársaság állami zászlajának felvonásával, koszorúzással, a Nemzeti Lovas Díszegység felvonulásával kezdődik, majd a Nemzeti Múzeum előtt a miniszterelnök beszédével folytatódik. Ezen a napon adják át a Parlamentben a Kossuth- és a Széchenyi-díjakat, újságírói kitüntetéseket is.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újkori történetének egyik meghatározó eseménye, a nemzeti identitás egyik alapköve. Társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált.
Szerves része volt az 1848-as európai forradalmi hullámnak, azok közül viszont lényegében egyedül jutott el a sikeres katonai ellenállásig. Eredményességét mi sem mutatja jobban, hogy csak a cári Oroszország beavatkozásával lehetett legyőzni, amelynek soha ekkora hadserege addig nem járt még külföldön.
A Pest utcáira vonult tömeg 12 pontban összegezte a magyarság követeléseit, amelyek a társadalmi szabadság korszakát nyithatták volna meg, és az ország függetlensége, az európai önrendelkező nemzetek sorába állíthatta volna szülőföldünk közösségét.
A magyar nemzet azonban soha nem kapott semmit ajándékba a történelemtől. Habár felvállaltuk a kereszténység védőbástyájának szerepét is, és az újkorban a szabadság, egyenlőség, testvériség európai forradalmát nálunk a Martinovics-féle szabadságmozgalom követte, mégis 1848-ban a szabadság kibontott zászlaját nem virágkoszorúk övezték, hanem golyók lyuggatták. A békés forradalom mámorát a csataterek hősies küzdelme váltotta fel.
„Világszabadság” -mondotta ki, talán először az emberiség történetében- a zászlót bontó márciusi pesti fiatalok egyike, Petőfi Sándor, a magyar költő. Ebben az egyetlen -új -szóban benne volt minden harcba induló álma, vágya, akarása: szabadságot minden embernek.
Véráldozatában, elszántságában megtisztult, felnőtté vált, nemzetté érett a magyar nép. Egy olyan nemzet, amely aztán töretlen gerinccel, erkölcsi és szellemi önfeladás nélkül tudta átvészelni nemcsak a Világost követő kegyetlenül bosszúálló önkényuralom idejét, de az azóta eltelt több, mint másfélszázadot is.
A levert szabadságharc nemcsak áldozatokkal járt, de hősöket, mártírokat is adott a magyarságnak. Olyan „vezérlő csillagokat”, szimbólumokat, akikre-amelyekre minden népnek szüksége van ahhoz, hogy egyenes gerinccel tudjon talpon maradni minden időben. Kossuthra, Petőfire, az Aradi Tizenhármakra gondolok, és a számtalan névtelenre, akik nemzetünk kollektív lelkiismeretévé magasztosultak az elmúlt százhatvankét évben, akik kitörülhetetlenül élnek a nemzet lelkében, tudatában, hatnak ránk, befolyásolnak, önvizsgálatra késztetnek.
1848-ról a politikai retorikában és közéletében kétféle értelmezés alakult ki:
-az egyik szerint 1848 az ország vagy a nemzet polgári és demokratikus hagyományait, a modernizációt jelenti, a forradalom jelentősége nem nemzeti, hanem univerzális.
-a másik szerint 1848 jelentőségét a nemzet és a nemzetállam kialakulásának és megerősítésének folyamatában betöltött szerepe adja.
Mi, magyarok nemcsak tudjuk, de valljuk azt is, hogy 1848 tavasza nemcsak a magyarság, de Európa forradalmainak tavasza is volt.
Tehát amimkor mi március 15-ét ünnepeljük, nemcsak a pesti Márciusi Ifjakra gondolunk tisztelgőn fejet hajtva, de minden nép mindenkori márciusi ifjaira is.
Március 15-ének lelkét, szívét, szellemiségét, az idő egyre magasabbra emeli! A Petőfik, Kossuthok, Széchényik, Bemek lelke, szellemisége örökéletű.
A kérdés persze továbbra is az: tudunk-e mi mostaniak is méltó utódai lenni a több mint százhatvan évvel ezelőtti márciusi ifjaknak, halló-e a fülünk az üzenet meghallására, és értő-e még a szívünk, a lelkünk, az agyunk ama „régi” márciusi üzenet megértésére és befogadására?
A nemzeti ünnepeknek kettős arcuk van: egy múltidéző és egy jelent idéző. Az ünneplés során összekötjük a múltat a jelennel, és megpróbáljuk kiolvadni belőle a mának szóló „üzenetet”.
Az ünnep értelmezésében legyen társadalmi konszenzus. Ahol a nemzeti ünnepekkel kapcsolatban társadalmi konszenzus van, az ünnep egyúttal a kollektív tudat rendszeres megerősítésének élménye is, mivel a szocializációban szerepet játszó tényezők – a család, az iskola, a média, a politikai pártok és szervezetek – az ünnep lényegében és jelentőségében egyetértenek: nem próbálják meg felülírni egymás hatásait, és nem közvetítenek ellentétes tartalmakat.
A társadalmi konszenzus esetében az évről évre ismétlődő ünneplések szinte bevésik a felnövekvő nemzedékek azonosságtudatába a közös múlt értékeit, jelentőségét, és az együvé tartozás szempontjából megfogalmazható tanúságokat.
A nemzeti ünnepek megünneplése az állampolgári kultúra fontos eleme minden országban. Erre a kultúrára Magyarországon rányomja bélyegét, hogy bizonyos ünnepek nem egyszer az aktuálpolitikai csatározások folytatásának alkalmaivá válnak. Az ünneplések tétje tehát nagy, hiszen -láttunk már ilyet- ki lehet őket vagy szimbólumaikat sajátítani, kétségbe vonva más politikai tényezők jogosultságát az ünnepek jelképezte értékekben való részesedésre.
Mindezek ellenére azonban úgy tűnik, hogy vannak olyan nemzeti ünnepek, amelyek megítélésében nincsenek nagy társadalmi különbségek. Ilyen március 15-e.
A „Múlton nyugszik a jelen, s azon a jövendő” – mondta Széchényi. Hogy ez mennyire igaz, az abból is látszik, hogy március közepén minden évben újra meg újra feltűzzük a kokárdát, a nemzetiszínű szalagból készített bokrétánkat. Pedig a forradalomnak már vége, a harcot a csatamezőn elvesztettük. És mégis, évről évre átgondoljuk elődeink tetteit.
Ezért amikor feltűzzük a kokárdát, akkor ezt büszkeséggel tesszük. Nem magunkra vagyunk büszkék, hanem magyarságunkra, hazaszeretetünkre.
Közös a haza és a nemzet, amelyhez tartozunk. Ebben rejlik a mi erőnk, hazánk, nemzetünk ereje. És ebből fakad a hazaszeretetünk.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a magyar nemzet polgáraiként büszkén „nézhetünk a múlt tükrébe”, és erőt meríthetünk belőle a jövő kihívásaihoz.
Ez ad értelmet az ünnepségeknek, a koszorúzásoknak, a közös elmélkedésnek- mondta dr. Hetyei László, majd ezen a helyszínen is a megemlékezés virágai borították el az emlékművet.
Mindezeket követően a Pestújhelyi Közösségi Házban volt egy ünnepi gálaműsor. A helyszínen terített asztal: pogácsa és bor várta a megemlékezőket, majd Hajdu László polgármester, országgyűlési képviselő mondott pohárköszöntőt. Szavait követően Pintér Zsuzsanna, a Pestújhelyi Közösségi Ház vezetője üdvözölte a megjelenteket.
A korábbi évek hagyományaitól eltérve idén nem népzenei műsort, hanem egy verses-zenés szerkesztett előadást tekinthettek meg a jelenlévők Bor Viktor és Túróczy Éva színművészek tolmácsolásában.

Kapcsolódó cikkek:

Kapcsolódó linkek:

Kapcsolódó anyagok:

Képes beszámoló

(A képekre kattintva letöltheti a fotót:-)