Hagyományápoló gazdakör

„A vasútállomástól északkeletre homokos síkon fekszik. Utcái szabályosak és szélesek. A házak eleje fákkal beültetett. A régi épületek többnyire vert falúak és nád vagy zsupptetőzetűek ugyan még: de ezek is elég csinosak és tiszták…” – írta Galgóczy Károly mezőgazdasági szakíró, az Akadémia tagja a térségről 1876-ban megírt monográfiájában. S a sorokat olvasgatva szinte megelevenedik az Öregfalu világa. A Szilas-patak közelében még ma is megtalálhatók az egykori település nyomai: a Kossuth utca – Kazinczy utca – Fő út – Régi Fóti út által határolt területen egyaránt látni még vályogházakat, oszlopos tornácokat, széles, földes utcákat, kutat és népviseletet.
– Az itt élők, köztük az én őseim elsősorban a kis- és középparaszti réteghez tartoztak – mesélte a környéket kiválóan ismerő állatorvos, az Öregfalu szülöttje -, akik a földművelés mellett a XIX. század második feléig, a vasút megjelenéséig távolsági fuvarozásból tartották fenn magukat. Az Öregfalu népessége azonban a századforduló után ugrásszerűen növekedni kezdett – ez a helyi katolikus és református közösségek születési és halálozási anyakönyveiből is lemérhető -, ami oda vezetett, hogy a nagy nehezen összegyűjtött családi földek az öröklődések folytán rövid időn belül fölaprózódtak. Az én dédnagyapám is 36 hold palotai földdel rendelkezett, ám a nagyanyámnak és az ő öt testvérének már csak mindössze 6-6 hold juthatott ebből, ami a klasszikus földművelő társadalom átalakulásához is vezetett.

– Kisgyermek voltam még, amikor az agitátorok járták a falu – számunkra a kerület helyett mindig falu marad – házait. Később már egyetemistaként én is segítettem öntözőcsöveket telepíteni a nagyszüleimnek, mert a szövetkezetben a részművelés keretében a korai burgonya-, káposzta-, paradicsomtermesztésnél nem csak a Tsz-tagoknak, hanem a családtagjaiknak is részt kellett venniük az idénymunkában. Aztán 1979-ben friss diplomás állatorvosként magam is annak a fóti szövetkezetnek az alkalmazásába kerültem, amelyikbe felsőbb utasításra a palotai szövetkezet beolvadt. 1988-ban, amikor az egyesületi törvény erre már lehetőséget biztosított, akkor magam is a nagy múltra visszatekintő Gazdakör felállítását szorgalmaztam, és H. Molnár Józseffel – az első elnökkel -, valamint Szőcs Ferenccel egyetemben egy évvel később ismét életre keltettük az 1912. óta működő, ám 1949-ben felszámolt paraszti érdekvédelmi szervezetet.
– Apai dédnagyapám, N. Varga István, majd pedig a nagyapám sógora, P. Varga Vince a két háború között vezetője volt a palotai parasztok érdekképviseletének. Ma már sokkal inkább a hagyományok ápolása, mint a gazdasági szükséglet az, ami a Gazdakör létjogosultságát alátámasztja. A helyiek a kárpótlás során ugyan némi földet visszakaptak, ám ma már az itteniek közül mindössze tíz család az, amelyik a mezőgazdasági munkával hivatásszerűen foglalkozik. A Gazdakör régi épülete, a Szilas is magántulajdonba került, a környék pedig szinte teljesen átépült az elmúlt 3-4 évtizedben. Ám, úgy gondolom, hogy a néphagyományok megőrzése, a népviseletünk megtartása és a Gazdakör tánccsoportján belül a fiatalokkal való foglalkozás, valamint a Kossuth-szobornál tartott hagyományos megemlékezések mind azt biztosítják, hogy a palotai őslakosság érdekvédelmi szervezete továbbra is életben maradjon.
Dr. Varga Pál nem csak az állatok gyógyítása területén, hanem a közügyek ápolásában is sokat tett az Öregfalu érdekében. 1989. óta a Gazdakör alelnöki posztját is betölti, és 1994-1998-ig „gazdakörös” képviselőként vett részt a testület munkájában. Habár őseitől örökölt termőföldje a történelem viharai folytán szétaprózódott, a szülőföldje iránti elkötelezettsége továbbra is töretlen, és ahogy ő mondta „az Öregfalu sorsát nem tudná már közönyösen szemlélni”. Szerencsére a családja, a szintén palotai felesége, és a Gazdakör táncosai közé tartozó lányai egyaránt támogatják őt ebben a „hobbijában”.