Nincs mentség az ártatlanok meghurcolására

Ma van a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. A rendszerváltás után Kovács Béla letartóztatásának napját választották, hogy a százmillió áldozatra emlékezzünk. A kisgazda Kovács ellenségesen viszonyult Horthy rendszeréhez, gyűlölte a szélsőjobboldali radikálisokat, a német megszállás és a nyilasrendszer alatt illegális ellenálló volt. 1945 után a hatalomra készülődő szélsőbal se várhatott tőle sok jót, ugyanúgy viszonyult hozzájuk is. A szovjet megszállók tetteit ugyanúgy kritizálta, mint a náci megszállókét pár évvel korábban. Nem is a magyar államvédelem, hanem egyenesen a szovjet szervek tartóztatták le és ítélték el egy olyan ország büntető törvénykönyve alapján, aminek nem hogy polgára nem volt, de korábban nem is járt ott soha.

A szovjet kényszermunkatáborban akár össze is futhatott volna apai nagyapámmal, akit – mintegy százharmincezredmagával – majdnem két évvel korábban vittek el a szovjetek, máig se tudjuk pontosan, hogy miért. Még tárgyalása is volt Szverdlovszkban, oroszul, tolmács nélkül, azt se fordították le neki, hogy hány évet kapott. A „szkolko lét?” kérdésre a rá vigyázó katona szabadkozva mutatta, hogy nincs annyi ujj a két kezén, vagyis biztosan több, mint tízet. Ebből két és felet le is dolgozott az Urálban, közel a Sarkkörhöz. Aztán egyszer csak hazahozták, szintén indok nélkül. Gyermekeinek itthon azt kellett mondaniuk, hogy „apu hadifogságban van”, pedig a hadifoglyokat a háború után hazaengedni szokás, nem akkor összeszedni és elhurcolni. Azután évtizedes hallgatás. Több mint negyedszázaddal nagyapám hazatérése után, amikor egy gimnáziumi történelemórán hallgatva osztálytársaim nagyszüleikről szóló holokauszt-beszámolóit, jelentkeztem, hogy az én nagyapám is volt lágerben, de nem Hitler, hanem Sztálin, nem Auschwitz, hanem Alapajevszk, nem horogkereszt, hanem sarló-kalapács… Az értetlen tekinteteket látva jöttem rá arra, hogy erről mennyire hallgatni kell évtizedekkel később is.

Pedig a gulágra hurcoltak csak egy szeletét képezték a kommunista rendszer áldozatainak. A koncepciós perekben elítéltek (köztük a „svájci imperialisták ügynökeként” évekre kőbányába küldött másik nagyapám), az ÁVH-n agyonvertek, az ötvenhatos megtorlások során kivégzettek vagy bebörtönzöttek, az ezrek, akik nem mehettek egyetemre (nem egyszer szüleik „bűnei” miatt) mind ide tartoztak. Ahogy a hetvenes-nyolcvanas években sajtórendészeti perekkel zaklatott, vagy egy-egy versért minden szellemi munkától eltiltott értelmiségiek is.

Sokan azzal próbálják menteni a menthetetlent, hogy az eszme nem volt romlott, csak azok, akik a nevében szörnyűségeket tettek. Ez lehet akár igaz is, de még a legszebb eszmék nevében sem lehet törvénytelen, embertelen dolgokat tenni! Semmilyen jóakarat, vagy múltbéli sérelem nem mentség a törvénytelen hatalmaskodásokra, az ártatlanok meghurcolására. Tanulság ez minden korszaknak: a másik oldal bűnei senkit sem hatalmaznak fel újabb bűnökre. Rákosi pribékjei a horthy- és szálasi-rezsimek bűneire, Kádár hóhérai az ötvenhatos lincselésekre hivatkoztak, amikor bebörtönöztek vagy kivégeztek ezreket. Döntő többségükben olyanokat, akiknek se a horthy- és szálasi-rendszerekhez, se a forradalom alatti lincselésekhez semmi közük nem volt, csak kényelmetlennek bizonyultak a fennálló rendszerek számára. Ugyanígy nem hatalmaznak fel a kommunisták bűnei senkit, hogy törvénytelenségeket kövessenek el, különösen olyanokkal szemben nem, akik sosem voltak kommunisták.

Budapest, Rákospalota, 2021. február 25.

dr. Matlák Gábor alpolgármester