Elment az igazgató

Temetésén mind az iskola, mind a kerület, mind a társintézmény részéről vettek búcsút a tanár úrtól a résztvevők.
Először az igazgató-helyettes asszony vett személyes hangú búcsút az igazgató úrtól, majd a kerület nevében Hajdu László polgármester beszélt.
-Búcsúzunk. El kell köszönnünk Donázy Istvántól, aki része volt az életünknek. A XV. kerületben élt Újpalotán, az Erdőkerülő utcában lakott és a szomszédban lévő Árendás utcában dolgozott az utóbbi 18 évben – ő volt a szeretett és tisztelt igazgatója a Bethlen Gábor Közgazdasági Szakközépiskolának. Alapító igazgató volt. Részévé vált a fővárosi és a kerületi közoktatásnak, generációkat nevelt, iskolát teremtett és egész életében keményen dolgozott. Mit mondhatnék ennél többet, barátként, polgármesterként, a kerület országgyűlési képviselőjeként? Nehéz a szó, mint mindig, amikor valaki útra kel közülünk és mi egyedül maradunk.
„Életünk értelme határozza meg életünk értékét”- írta Arthur Holly Compton.
Donázy István aki elment közülünk, nagyon értékes életet élt. Élete értelme a közösségteremtés, a közösségért végzett önzetlen társadalmi munka, a nevelés, az oktatás, a gondoskodás mindazokról, akiket a Sors, vagy ha tetszik, a Gondviselés rábízott. Életforma, hivatás, megszállottság volt a jellemző rá – a mások szolgálata. Talán ki nem mondta Donázy István, de egy Széchenyi gondolat lehetett a mottója „Akkor élsz, ha másokért élsz”. Budapest Főváros Közgyűlése, a Fővárosi Oktatási Bizottság volt az iskola intézményfenntartója, és a munkáltatói jogok gyakorlója az igazgató fölött. A Bethlen Szakközépiskolával azonban nem volt a fenntartónak semmi gondja. Ott 18 éven át olyan igazgató szervezte, irányította az intézményt aki ezt zavarmentesen, szinte észrevétlenül tett a dolgát. A közoktatásban eltöltött több évtizedes munkáját a pályafutása során oktatott gyerekek tudják hitelesen értékelni, akik közül többen itt vannak a végtisztelgés pillanataiban. De a szülők, az egykori és jelenlegi munkatársak szintén megrendülten állnak itt – eljöttek megköszönni mindazt amit kedves István tőled kaptak – a szomorúság, a megrendültség hangulatában kénytelenek vagyunk tudomásul venni a visszafordíthatatlant – el kell válnunk – végleg el kell köszönnünk.
A fővárosi önkormányzat és a XV. kerületi önkormányzat nevében szeretném őszinte köszönetünket kifejezni Donázy István családjának. Köszönetünket Donázy Istvánné ? Nyári Emmának a kedves feleségnek, aki kiváló munkatársam, aki 39 éve hűséges társa férjének, aki 35 éve óvodapedagógusként szolgálja a gyerekek nevelését a XV. kerületben és aki biztosította feleségként Donázy István barátomnak a nyugodt családi hátteret, az alkotó munkájához, a sok elfoglaltsággal járó vezetői szolgálathoz, akivel együtt tudták felépíteni azt a sikeres pedagógusi pályát amiről eddig mindannyian beszéltünk.
A sok közéleti feladatot, az ifjúságpolitika szervezését Donázy István különösen abban az időben végezte, amikor a gyerekek kicsik voltak, amikor minden idő, amit az ember a gyerekeivel tölthet az is kevés, de az ember magánélete terhére is kénytelen a közösségért áldozatot vállalni, ezt tette István barátom is. Köszönöm a gyerekeinek, hogy az apukából mi XV. kerületiek ilyen sokat kaptunk. Legyenek büszkék arra, hogy édesapjuk Donázy István ? a közoktatás ügyének legnagyobbak közé felnőtt pedagógusa, a tanára és igazgatója.
Kedves Barátom! Búcsúzom tőled – köszönök mindent, köszönöm azt, hogy barátodnak fogadtál. Emlékedet – a sok-sok felnevelt generáció tudásában, az iskola épületén végzett átalakító munkád fizikai hagyatékában, az iskola szellemiségében, barátaid emlékében és szép
családodban őrizzük tovább.
A tanítványok szintén búcsút vettek szeretett igazgatójuktól:
-Kedves Igazgató Úr! „Elcsitult a szív, mely értünk dobogott, Megpihent a kéz, mely értünk dolgozott”. Megpihent ez a két, amely olya sokszor támogatón fogta az enyémet, ha az iskola nevében közönség elé kellett állnom. Amikor még felszabadultan tudtam búcsúzni, mert a búcsú nem örökre szólt. De most, most itt állok éppen, hogy felnőve, és Ön nélkül Öntő veszek végső búcsút.
Jóleső, de fájó érzéssel gondolunk vissza a múltba, amikor még hallhattuk rekedtes hangját. Hiányozni fognak az ironikus évzáró beszédek, amiken akkor annyit nevettünk, de minél érettebbek lettünk, úgy kezdtük megérteni, hogy az ilyen beszédek mögött mindig az aggódás állt. Hiányozni fog az ODB-seknek szervezett táborban eltöltött órák, a tábori kártyázások, a felszabadult légkörben az iskolai élet kitárgyalása. Senki nem hallgatta meg akkora figyelemmel a problémáinkat és keresett rá megoldást.
Nagyon hiányzott az érettséginkről. Nekünk kellett először nélkülözni odaadó szervezését, le kellett vizsgáznunk úgy, hogy tudtuk, azon az ajtón már senki nem jön be ültetni minket. Nehezebbek azóta mindennapjaink, hisz nincs kihez fordulnunk. Szokatlan a tanári szobák visszafogott hangulata, az üres igazgatói iroda, a tiszta hamutál.
Érezhető volt, hogy mindig különösebb szigor nélkül a tanáraiban és a diákjaiban bízna, optimistán irányított és teremtett kellemes légkört az üvegajtó mögött.
Kedves Igazgató úr! Kosztolányitól tudjuk, hogy „Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” De azt is tudjuk, hogy „nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét, ámbár napja múl.”

A testvérintézmény részéről Sota Klára, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium igazgató-helyettese vett búcsút.
„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” -Márai Sándor
Donázy István igazgató Márai Sándor szavaival vallaná, hogy megélte az emberi sorsot és élete nem telt el nyomtalanul. Számunkra az igazgató úr az igaz, hűséges barátot jelentette, akinek mi határon túliak fontosak voltunk. Ő volt az, aki a rendszerváltás után rögtön megkereste iskolánkat, hogy tegyen valamit értünk. Megszervezte a „Tenni, ha csak az írott szóval…” pályázatot, hogy tanulóinknak lehetőséget adjon alkotni, érvényesülni, kapcsolatokat építeni. Tette, amit a legjobbnak vélt az erdélyi tanulókért, értelmes alkotó munkára serkentette őket, díjakat osztott, velünk volt. Sok-sok ballagáson hozta el az iskola üdvözletét, Most a napokban, a Márton Áron Gimnázium ballagásán a gyönyörűen hímzett iskolazászlónk is rá emlékeztetett, hisz neki volt gondja arra, hogy iskolánk címerével díszített zászlónk legyen. Nagyon éreztük hiányát, de tudtuk, hogy az a szeretet, ami a Hargitához és iskolánkhoz fűzte, körülölel minket még akkor is, ha ő már nincs velünk. Márai Sándort idézem újra: „a barátságot nem érheti csalódás, mert nem akar a másiktól semmit,…a barátságot még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke.”
A temetés végén Gáti Oszkár színművész szavalta el Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd című versét, majd a sírhelyhez vonult a gyászoló tömeg.