Ez a torta az életem

A Városházi esték programsorozat folytatódik a karanténhelyzet után: az újabb alkalomra a megújult Házasságkötő teremben került sor. A terem nyolc hét alatt, összesen 30 millió forintból újult meg és méltó helye lesz a jövőben a kerületi párok esküvőinek, valamint a keddihez hasonló eseményeknek. Az art deco motívumokat és a fehéret, mint a tisztaság színét ötvöző helyiség az egyik legszebb a műfajában a fővárosban – büszkélkedett el az est házigazdája, Beke Károly, a Polgármesteri Kabinet kommunikációs csoportvezetője.

Az újrakezdés utáni első vendég Farkas Franciska színész, szociális munkás volt, aki mély meggyőződésével, vidám személyiségével, komoly gondolataival gyorsan elnyerte a telt házas közönség szimpátiáját. Az Aranyélet című sorozatból, illetve egész estés filmekből (Brazilok, Viktória: A zürichi expressz, Örök tél), független színházi előadásokból is ismert színésznő szakmájából eredően azok közé tartozik, akik pillanatok alatt veszítették egzisztenciális biztonságukat a járvány beköszöntével. Farkas Franciska azonban nem ijedt meg, azonnal váltott – eredeti végzettségét hasznosítja, szociális munkásként dolgozik hónapok óta.

„Három nap alatt – óráról órára, napról napra – dőlt össze minden körülöttem. Egy iskolában játszottunk március elején egy darabot, amikor érkezett a hír, hogy a következő héten már zárva lesznek az iskolaépületek. Ekkor még reménykedtünk abban, hogy színházban, korlátozott közönség mellett játszhatunk majd a következő hetekben is. Egy óra múlva a hétvégi előadást mondták le, újabb óra múltán az azt követőeket. Majd óráról órára jöttek a következő hetek, hónapok, a nyári események lemondásáról szóló e-mailek. Kártyavárként dőlt össze minden. Nem hittem el, nem fogtam fel azonnal, hogy mi történik – jött néhány nap depresszió. Mivel szociális munkásként és drámapedagógusként végeztem, mindenre nyitottan kerestem az új állást. Jelentkeztem árufeltöltőnek, futárnak, mindent megpróbáltam.”

Végül egy krízisközpontban figyeltek fel az önéletrajzára. Itt gyermekekkel foglalkoznak befogadó, átmeneti jelleggel, amíg eldől a további gyámügyi sorsuk. Vagyis kifejezetten embert próbáló feladat elé állította az élet.

„Korábban kerültem a gyermekvédelmet, mert nem tudok nem kötődni. Aztán rájöttem mostanra, hogy nem lehet azon gondolkodni, ki miért került oda, mert akkor belebolondul az ember. A munkámnak az a szépsége, hogy rajtam múlik, mit adok annak a gyereknek. Ők, akik odakerülnek, egy életre emlékezni fognak arra, hogy akkor ott, hogyan bántak velük. A lehető legtöbb szeretet adni nekik, ez a célom.”

A hogyan továbbról már nem tudott egyértelműen nyilatkozni Farkas Franciska. Hiszen kezdetben azt gondolta, hogy átmeneti megoldás lesz ez a munka az életében és a helyzet normalizálódásával visszatér a színházhoz, filmezéshez. Azonban úgy érzi, elkezdett kötődni: már zavarja, ha néhány napig nem tudja a rá bízott gyerekekről, hogy éppen mi van velük.

Ettől a rendkívüli időszaktól eltekintve is kettősség jellemzi Farkas Franciska életét – azon kevés művészek egyike, akik az országos ismertségük ellenére vagy éppen azt kihasználva felszólalnak, aktívak társadalmi ügyekben. Legyen szó hátrányos megkülönböztetésről, melegjogokról, az egyetemi oktatás szabadságáról. A fiatal roma művészekből álló, a fiatalokat a slam poetryn és a rappelésen keresztül megcélzó Tudás Hatalom társulattal iskolákba jutnak el, így próbálják megszólítani a gyermekeket, tanulásra sarkallni őket és egyúttal tehetségkutatóként, tehetséggondozóként is működnek. Adódott a kérdés, honnan adódik ez a kettősség az életében, hogyan egyezteti össze ezt a két dolgot. A válasz egy nagyon szemléletes metafora volt.

„Van egy szép torta, ami nagyon fontos nekem. Ezzel a tortával a kezemben át kell jutnom egy terem egyik végéből a másikba. Elindulok, ott torta az kezemben, majd közben kidől a terem közepén egy üveg málnaszirup. Rögtön látom, koszos lesz tőle a padló, ragadni fog, undorító lesz. Leteszem a tortát, lehajolok, feltakarítom, majd tovább megyek, átviszem a tortát a terem másik végébe. Ez a torta az én életem.”

Nem volt megkerülhető, és miért is ne beszélt volna sokat a szakmájáról a színésznő, aki eddig nem tudatosan nem volt állandó, leszerződtetett társulati tag egy kőszínházban. Sokat mesélt a filmezésről, annak megéléséről, arról, mennyire koncentrált, milyen nagy fokú koncentrációt kívánó és egyszeri folyamat egy mozi készítése. „Amit felvesznek, az ott marad örökre; az kész van, többet az életben nem foglalkozol vele” – mondta, hozzátéve, hogy a filmezés egy töredezett folyamat, a jeleneteket időben, térben egymástól távol veszik fel, és nem is olyan sorrendben, ahogyan azt végül a néző majd látja. Szembe állította ezzel a színházi munkát, ahol egy érés, evolúció eredménye az előadás. Egy este, egy óra alatt végig ér a színész a történeten, annyi idő alatt megtörténik minden; azonban egy előadás az első fellépéskor biztosan nincs kész – a tizedik játszásra már összeáll.

A filmet kifejezetten rasszista műfajnak nevezte, azzal érvelt, hogy a szépség alapján, a külső alapján válogatnak szerepekre, mi, hogyan mutat a vásznon. Felhozta saját példáját is, hogy úgy érzi, beleszorult a nehéz sorsú, roma nő szerepébe, amiből szeretne kilépni, máshogyan megmutatni magát azonban ez a „skatulyázás” hosszú évek tapasztalata, ezért már ebbe próbál nem belegondolni. „Ezt az állapotot nem tudjuk egyik pillanatról a másikra megoldani, bele kell nyugodni. Én kicsi vagyok ennek a megváltoztatásához, ehhez évtizedek, évszázadok kellenének” – mondta a Farkas Franciska.

(Cs.B.)

Fotók: nagy Botond/XV. Média