Hol sírjaink domborulnak…

Egy rövid fuvolamuzsika meghallgatását követően a PEPE nevében Báder György elnök üdvözölt mindenkit, s felelevenítette, hogy immáron második alkalommal gyűltek össze azért, hogy közösen emlékezzenek arra a kis temetőre, amely Pestújhely lakóinak életében nem kis szerepet játszott.
-Mindenkiben felmagasztalódott az az érzés, hogy szabad és érdemes gondolkodni a múltunkról, amelyben benne van a jövő.
Ezután Ady Endre: Krisztus kereszt az erdőn című verse hangzott el, majd Jordán Eszter beszélt arról, hogy milyen gondolat szülte azt, hogy ezen a helyen legyen egy megemlékezés.
-A Pátria civil szervezet, amikor megalakult, felvállaltuk azt a kötelezettséget, hogy a helyi hagyományokat ápoljuk, gondozzuk és megpróbálunk mindenki számára világos képet mutatni, hogy hogyan is folyt az élet itt Pestújhelyen. Az idősebbek még emlékeznek arra, hogy ezen a területen egy nagyon szép temető volt, aminek a fő útja a ma Hartyán köznek nevezett sétány. A magasabb fák még a temető területén álltak. Többen vannak közöttünk olyanok, akik tudják, hogy hozzátartozójuk hol nyugszik ezen a területen, mert nem volt mindenkinek lehetősége arra, hogy a temető megszűnésével a sírt áthelyeztesse a Rákospalotai temetőbe, vagy olyan idősek voltak, hogy nem is tudtak erről a lehetőségről. Tehát ezen a területen elődeink, őseink földi maradványai nyugosznak. Pintér Zsuzsa találta ki hajdanában azt, hogy egy emlékkövet kellene itt felállítani, mert jó lenne, ha az itt élők tudnának arról, hogy mi volt itt korábban. Ha a múltunkat nem vesszük figyelembe, akkor hogy tekintünk a jövő felé és hogy számolunk el a gyermekeink felé azzal, amivel tartozunk nekik is. A helyet úgy pontosítottuk, hogy a Cartographiától kikértük a régi térképeket és összevetettük a mostaniakkal, így egészen pontosan tudjuk, hogy mettől meddig terjedt a temető. Mi most körülbelül a temető közepén állunk. A jövőbe tekintve pedig valóban egy emlékhelyet szeretnénk itt létrehozni, amelyhez még különböző dolgokra szükség van. De reméljük, hogy előbb-utóbb mindez megvalósul.
Jordán Eszter szavait követően László Tamás osztotta meg a megemlékezés kapcsán belőle feltörő gondolatokat.
-Tegnap kora reggel mentem ki a Rákoskeresztúri temetőbe a két kis unokáimmal, akik az idővisszatolás miatt nagyon korán keltek fel- öt órakor. Így kimentem velük a temetőbe. Nagyon korán volt, még köd volt, párák szálltak fel a sírok közül. Nagyon kevesen jártak még a temetőben. A nap egészen ferdén sütött be a fák, a sírok közé. Az egésznek egy csendre intő, nagyon bensőséges, szomorú, elmúlást idéző, de mégis megnyugtató hangulata volt. Még az én – egyébként örökmozgó és rakoncátlan 3 és 5 éves fiúunokáim is elcsendesedtek és fogták a kezemet. Együtt imádkoztunk velük – ők még csak az esti imát tudják, meg az étkezés előtti imát, hát azt mondtuk el. Meséltem nekik a mamámról, nekik dédiről, aki 44 évesen halt meg, 6 gyermeket hagyva itt, 1973-ban. Beszéltem nekik a nagymamámról, nekik üknagyanyjuk, aki szintén itt van eltemetve. Nagyon figyeltek, este visszatértek erre a reggeli élményre. Ez a találkozó jutott akkor az eszembe, amikor készültem a ma estére.
Azt gondolom, hogy egy temető felszámolása ilyen meghitt, családi kapcsokat erősítő pillanatokat is felszámol. Mert bizony egy város nemcsak épületekből, telekből, parkból, hanem ilyen emberi kapcsolatokból is áll. Felszámolja a családi összetartozást. Hiszen minden ilyen pillanat, a halottainkról való megemlékezés az élőkről is szól. Mi hogyan élünk? Milyenek a kapcsolataink, a közösségeink, a lakóhelyünk, a városunk, az országunk?
Az én felmenőimmel kapcsolatban akkor nekem Tízparancsolat negyedik parancsa jutott eszembe, amely így szól „Tiszteld apádat és anyádat, hogy boldog és hosszú életű légy a földön.” Ennek az első részét sokan ismerik, míg a másodikat, nem nagyon. Tehát a tisztelet biztosítja hosszú életet és a boldogságot is. Ez valami olyan benső törvény, kapocs, amely – számos ok miatt – kihullott a társadalomból, mint a rossz malter, amely kihullik a kövek közül, kimossa a víz, elmállik a fal és leomlik, csak romok maradnak. Ilyen romos, málló társadalomban élünk.
Miről szól ez a parancsolat? Egy kölcsönösségről, egy irányról, egy egészen elemi kapcsolat szükségességéről, amely át kéne hassa a legkisebb közösségtől a legnagyobbig az egész társadalmat. A kölcsönösség: Tisztelet ? Vajon tiszteletreméltó apák és anyák vagyunk? Vajon kiérdemeljük ezt? Vagy csak azért jár nekünk, mert világra hoztuk a gyermekeinket? Azt gondolom, hogy már csak ezért jár a tisztelet, a gyermekeinknek életet adtunk, ajándékoztunk, lehetővé tesszük, hogy ők éljenek, kibontakozzanak, majd ők is életet adjanak. Természetesen ez csak egy alap, amit meg kell erősítenünk minden nap azzal, hogy valóban tiszteletet ébresztünk bennük az életünkkel, a törekvéseinkkel, ahogyan élünk, törődünk másokkal. S mindezt tovább kell bontanunk a közösségeink irányába és a vezetőink irányába is.
Amikor a közösségről beszélünk, a Pátria egyesületről beszélünk. A kérdés az, hogy olyan-e, ami méltó a tiszteletre, ami vonzó-e másoknak. Azt gondolom, igen, de még nagyon sokat kell tenni ezért a tiszteletért. Nagy ennek a kis közösségnek a felelőssége, meg kell gyógyítani 50 év közösségnélküliségnek a fájdalmát, újjá kell építeni azt a megtartó hálót, ami a múlt számos közösségében megvolt, ki kell nyújtani a kezünket a Pestújhelyen, de az egész kerületben élők felé is. Itt Pestújhelynek feladata van pl. Újpalotával szemben. Itt volt hagyománya a közösségeknek, a civil szervezeteknek, tehát Újpalotát nekünk is támogatnunk kell az önszerveződésben, közös programokban, egymásra figyelésben.
A vezetőinkkel kapcsolatban hasonló kérdések tolulnak elénk, hogy vajon a vezetőink megérdemlik-e azt a tiszteletet, amitől ők könnyebben és szabadabban tudnak dolgozni.
Az elmúlt ötven év az összetartozás-tudatunkat rombolta le, ásta alá, holott ez minden ember alapvető igénye. E nélkül emberi módon még létezni se tudunk. Csak néhány gondolat egy korábbi kereszténydemokrata német parlamenti elnöktől, Rita Süssmuth-tól, aki a mindennapi összetartozás tudat néhány elemét sorolja fel.
Az összetartozás „alapjában az emberi együttélésben nélkülözhetetlen erények fejlettségi szintjétől függ: megbízhatóság, felelősségtudat, együttműködési készség, kölcsönös segítés, egymással törődés, megbocsátó készség és bizalom.” és attól, hogy odafigyelünk a másikra, meghallgatjuk, dicsérjük-e, tapintatosak vagyunk-e. Ha ezeket tudjuk gyakorolni, akkor a tiszteletet ki tudjuk vívni, s meg tudjuk szerezni a többiektől, a gyerekeinktől
Ezek a mindennapos, de alapvetően szükséges dolgok teremthetik meg a kölcsönös tiszteletet a nemzedékek között, ugyanezt kell segíteni a maga módján a hatalomnak, a hivatalnak. Erre is figyelmeztet minket a mai este, ez a hajdani pestújhelyi temetői jelenlétünk, itt Újpalotán, ez lehet a programunk egyénként, családban és közösségben egyaránt. Tehát amikor azt mondjuk, hogy „Tiszteld apádat és anyádat, hogy boldog és hosszú életű légy e földön.”, akkor egy nagyon tág programot határozunk meg és nagyon jó lenne, ha valóban néhány éven belül egy emlékhely alakulna ki. Egy nagy kő már valahol rendelkezésre áll, csak ide kellene hozni és meg kellene jelölni ezt a helyet, hogy ne tétován és ne gazdátlanul álljunk egy volt temetőnek a helyén, hogy azokat az élményeket, amelyeket tegnap átéltem, a gyerekeinkkel, unokáinkkal is át tudjuk élni.
Dr. Jordán Éva, háziorvos, aki gyerekként járt ezen a hajdani temetőnek a területén- a személyes élményeiről beszélt az egybegyűlteknek, így többek között arról, hogy amikor 10 éves korában a kerületbe költözött családjával, sokszor térképezték fel az itt található különböző területeket, így a hajdani temetőt is.
-Nagyon megható volt sétálni a szép sírhelyek, a fák, a virágok között. Az emlékek, amelyek akkor felidéződtek barátaimban, akiknek hozzátartozói itt voltak eltemetve, arról tanúskodtak, hogy valóban egy nagyon családias kis község volt ezen a területen: búzaföldek, kukorica táblák, sőt még egy Páskom tanya is, ahol állatot tenyésztettek, növényt termesztettek és ott egy család élte boldog mindennapi életét. Aztán elkezdődött a nagy beruházás, túrták a földet, épültek a nagy házak, aminek megvolt a pozitív üzenete: nagyon sok embernek otthont teremtenek, akik itt fogják élni a továbbiakban mindennapi életüket.
A doktornő felidézte egy 1900-ban Nagyszalontán született betegének az alakját is, aki a nagyvilágban sikereket ért el, Amerikában élt, aztán élete utolsó időszakára hazatért feleségével, mert itt szeretett volna meghalni.
-Egy alkalommal, amikor beszélgettem Popovits Pista bácsival, kimentünk az erkélyre és ő azt mondta a parkra tekintve: „Látod, édes gyermekem, egy ilyen szép ligetben szeretnék pihenni, amilyen a mi családi sírboltunknál van Nagyszalontán, ahova remélem, hogy el fogok kerülni”. Erre én azt mondtam, hogy „Pista bácsi, de hiszen egy temető közepén vagyunk.” S ő megdöbbenten hallgatta ezt, de talán megnyugtató is volt számára, akkor ez a kívánsága talán teljesül.
Mivel Pista bácsi egy igazán művelt ember volt, ezért verseket is írt, amelyek közül kettőt tolmácsolt a megemlékezőknek Dr. Jordán Éva. Először „Az ember sorsa a véletlen”, majd az „Újpalotán” címűt.
-Az élet csak egy vendégség itt a földön. Egy szép kínai közmondás szerint: „Amikor én születtem, én sírtam, ti örültetek, mikor én meghalok, ti sírni fogtok és én örömmel megyek” -mondta zárszóként a doktornő.
A megemlékezés végén közösen énekelték el a megjelentek az ősi himnuszt, a Boldog Asszony anyánk kezdetű dalt, a gyertyák és a fáklyák pedig továbbégtek felidézve és őrizve az emlékeket az erre járók, az itt élők számára.