Akarsz-e meggyógyulni hamis gyászból?

Mindenszentek és halottak napja alkalmából a gyász és megemlékezés napjaiban megfontolandók gondolatai:

„Kint voltál te is halottak napján a temetőben? Óvatosan magadhoz szorítottad az ősz virágait, hogy össze ne törjék a tolongásban, aztán ott hajlongtál egy sír előtt. Ujjaid gereblyéjével lesimogattad róla a leveleket, és kigyomláltad a gazt, amely egyaránt nő élők között és holtak fölött. Aztán: megszépítetted kissé a halált, virágaiddal eltakarva a nyirkos földet. Majd kissé hátraléptél – kezed összekulcsoltad – és nézted, hogy szép-e? Elég szép-e? Bólintottál az ismerősöknek, és megnézted ölükben virágaikat. Aztán ő-rá gondoltál, amikor még élt… Milyen más is volt akkor! S míg ott álltál: mintha kicsit élt volna. Valahogy így volt?… Rettenetes és édes adomány, hogy emlékezni tudunk… De az evangéliumi hívő ember számára kevés! Több is telhetne tőlünk. Mi történnék, ha a halottak napja után számunkra egy ÉLŐK NAPJA is következnék? …. Szeretteim, akik úgy emlékeztek a halottakra, mintha élnének, emlékezzetek azokra is, akik még élnek; hogy TI éljetek! Hiszen mi már tudjuk, hogy a temető halottai nem „mintha élnének”, hanem: élnek! Vagy így, vagy úgy. De mindenképpen élnek. Mert az Élet erősebb, mint a halál. De amíg élnek, addig felkereshetők és megtalálhatók egy „élők napján” pár szál virággal: talán elhiszik, hogy van a mi szeretetünknél nagyobb Szeretet is – Aki elküldte értünk Egyszülött Fiát, hogy éljenek általa ők is. Mi történnék, ha a temető virágai beszélni tudnának, s mi azt megértenénk? Talán így szólnának: – Emberek nyelvén a nevem: krizantém. Angyalok nyelvén: „a rossz lelkiismeret virága”. Mert az, akinek sírját díszítem, míg élt, soha nem kapott annyi szeretetet, virágot, mint most, az évnek ezen az egyetlen napján…Lehet, hogy így beszélnek a virágok. De az Ige biztosan ezt mondja: „Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást.” (1Jn 4,11). – Hadd tehessük hozzá: amíg nem késő! Íme: az Ige nem érzelmi érveket sorol fel, hanem egyszerűen rámutat: ha így szeretett minket az Isten! Hogyan szeretett hát? Nem „mintha élt volna”, s „mintha meghalt volna” értünk. Hanem valóban és egészen értünk élt és értünk halt meg – Fia, a Jézus Krisztus! Ezért szabad nekünk úgy emlékeznünk halottainkról, mint akik valóban és „egészen” élnek. És azért kell az élőkről úgy „emlékeznünk”, hogy – éljenek. Sok szó esett már a halálról. Kevesebb a halottak napjáról. Még kevesebb az „élők napjáról”. De szinte soha nem beszélünk a „gyász”-ról. A halálnak lényünk mély rétegeire gyakorolt hatásáról… Az igaziról azonban szólnunk kell. Arról az igaziról, amikor „meg kell a szívnek szakadnia”. Vannak jóakaratú és hívő keresztények, akik szégyennek mondják a sírnál a könnyet, és csak a bátor, diadalmas éneklést tartják méltónak Jézus követői számára. Aki ezt hittel teszi és teheti már, áldja érte a benne diadalmaskodó Élő Jézus Krisztust. De éppen az ilyen diadalmas hitű tanítvány tudja, hogy nem mindenkinek egyforma a hite. Hogy a könny nem szégyen! Hiszen Jézus is sírt Lázár fölött. Hogy nem illő a hősködés a koporsó mellett és nem jó dolog a fájdalom elnyomása sem. Mert az elnyomott fájdalom valahol másutt buggyanhat ki, például testi betegség formájában. Nem hitetlenség az még, ha valaki megsiratja édesanyját vagy édesapját, gyermekét. Ha nem szégyen a könny egy pályaudvaron, ahová visszafelé is befutnak vonatok, miért lenne szégyen ott, ahol csak kifelé vezet az út ebből az életből? Hiszen „Boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak” (Mt 5,4). Inkább az a kérdés: tudunk-e vigasztalni és vigasztalódni – az Úrban?”…

(Forrás: Dr. Gyökössy Endre: Akarsz-e meggyógyulni?, Szent Gellért Kiadó és Nyomda ISBN 963 6960771)