Valami elkezdődött, méghozzá velünk!

Nagyszabású és bensőséges

Reggel 9 órakor a Pestújhelyi téren, az emlékműnél jókora tömeg gyűlt össze, hogy emlékezzen. Az ünnepséget a Pestújhelyi Pátria Egyesület (PePE) szervezte az önkormányzattal együttműködve. Bár a körben álló embereket lehetetlen lett volna számba venni, azért itt is, ott is ismerős arcokat láthatott a kezdésre váró nézelődő. Az önkormányzati vezetők – a polgármester és az alpolgármesterek –, a képviselők és a pártok, szervezetek „delegáltjai”, helyi művészek és a kerület rendőrkapitánya mellett civileket, szomszédokat (többségében, egy személyben PePE tagtársakat). A megelőző órában a környező utcákon gyakori volt az üdvözlő kérdés: Jössz? És ismétlődő a válasz: Persze! Senki sem kérdezte: Hová?
Az ünnepi beszédet, amelynek fő motívuma a bátorság, a jó közösségben egymásért való kiállás és a nehéz időkben tanúsított összetartás volt, Vizér Klára alpolgármester asszony – a PePE tagja – mondta. A civil szervezet megemlékezésén a ’48-as események egyik civil hősének, egy asszonynak, Buchwald Franciskának a személyét elevenítette fel. Buchwald Franciska férjével, Maderspach Károllyal egyetértésben támogatta Bem seregét. Ruszkabányai vasgyárukon magyar zászló lobogott, az asszony pedig a honvéd hadseregek vereségei után is kitartott a szent ügy mellett. A temesvári csatát követően számos honvédnek nyújtottak segítséget. 1849 augusztusában, a menekülések idején megfordult házukban Bem József, Kmety György, Guyon Richárd és Stein Miksa is.
A császári csapatok 1849. augusztus 22-én bevonultak Ruszkabányára, és koholt vád alapján, Haynau parancsára elfogták Buchwald Franciskát. A falu főterén felsőruházatát letépték, nyilvánosan megvesszőzték, majd börtönbe zárták. Az ötgyermekes, 45 éves asszony bűne az volt, hogy kiállt hazájáért. Férje, Maderspach Károly nem tudta elviselni a családját ért megaláztatást, a saját gyárukban készült mozsárágyúval lőtte agyon magát.
– Bátor az, aki cselekszik, félelme ellenére, amikor mindenki azt súgja, ne tedd, mert veszélyes – hangsúlyozta befejezésül ismét mondandójának vezérgondolatát, a család tragédiáját átérezve, könnyeivel küszködve az alpolgármester asszony. A Pestújhelyi Általános Iskola műsorában a forradalom eseményeit elevenítette fel, a Mező együttes pedig közös éneklésre buzdított, s zenélt hozzá, mi több, táncosai segítségével is idézte a szabadságharc korát. A nívós program a virágok, koszorúk elhelyezésével, s kisebb csoportokban, a további ünnepi események, személyes dolgok megbeszélésével ért véget.
Mert a múlt őrzése és hőseinek tisztelete mellett, miként anno, a jó közösség ma is fontos.

Verőfényes és ünnepi

Szikrázó napsütés, mosolygós arcok, egymást örömmel üdvözlő emberek. Rákospalota. A Kossuth-szobor környékén gyülekezők láthatóan jól érezték magukat a kellemes időben. Az ünnep napja azt „súgta”: vége a télnek, már jön a tavasz, jön a megújulás.
Ez a tavaszi frissesség pedig még inkább elevenné tette a 164 éve történteket, hiszen akkor fiatal és idős hittel és lendülettel, a jövőbe vetett bizalommal indult harcolni a szabadságért. És ezt a frissességet ragadta meg műsorában a Rákospalotai Szilas Néptáncegyüttes, amelyet a Széchenyi téren rendeztek az ünnep napján.
Zeneszóval invitáltak mindenkit a fél 11-kor kezdődő megemlékezésre, ahol Pintér Gábor önkormányzati képviselő mondott ünnepi beszédet. A szép számban összegyűlt ünneplőket emlékeztette a 12 pontban leírtak egyikére, mégpedig a Nemzeti Bank megalapítását sürgető pontra, amelynek későbbi létrehozásával a nemzet megszerezte annak jogát, hogy saját pénzt nyomjon és megalapozza pénzügyi függetlenségét. S bár a forradalom leverése után a pénzt az osztrákok elégették, de az mind a mai napig példa értékű, hogy az akkori emberek mennyire bíztak a hazai bankó értékében.
A beszéd végén felcsendült a „Kossuth Lajos azt üzente” kezdetű nóta, amely egyben jel is volt a műsor kezdetére. A táncot és prózát ötvöző műsorban keveredett a múlt és a jelen, a hagyományőrzés és a modern megújulás. A KoMa Társulat művészeinek prózája összefonódott a Dózsa György Gimnázium növendékeinek és a Szilas Néptáncegyüttes csoportjainak produkciójával, amihez a Hubay Jenő zeneiskola fúvószenekara, a Felvonó Zenekar szolgáltatta a zenét. És ez a rendszerbe szervezett, színes művészeti forgatag a meghittség, az összetartozás, az emberek egymásra találásának és összefogásának érzését hozta el szűk egy órára a rákospalotai Kossuth térre a szikrázó napsütésben.
A Kossuth tértől nem messze a Rászorulókat Támogatók Egyesülete és az Együtt Újpalotáért Egyesület tartott megemlékezést a forradalom és szabadságharc tiszteletére a Széchenyi téren, a Batthyány-örökmécsesnél. A csendes, ünnepi beszédtől mentes emlékezésen a résztvevők egy szál virággal tisztelegtek a forradalom hősei előtt, egy pillanatra megálltak és beszélgettek, meséltek egymásnak a múltról, jelenről és a jövőről.

Elismerés és változás

A múlt és a jelen párhuzamáról szólt ez a nap Újpalotán. A forradalom és szabadságharc hőseire úgy emlékeztünk, hogy közben magunk is élethalál-harcot vívunk az identitásunkért. A kerületi ünnepi megemlékezések is ezt tükrözték. Az újpalotai Boldog Salkaházi Sára templom udvarán rendezett megemlékezésen a múltat, a hagyományt a Szilas Néptáncegyüttes, a jelent, az identitásért való küzdelmet pedig a KoMa Társulat színészei képviselték. De ugyancsak erről szóltak az ünnepi gondolatok, amelyeket László Tamás polgármester osztott meg az ünneplőkkel.
– Megismétlődik-e a történelem? – tette fel a kérdést a polgármester. – Ugyanúgy biztosan nem, de a korábbi események élményvilága, átélt, áthagyományozódott eseményei, és ebben az újra és újra megélt és újraértelmezett ünnepek viszik a főszerepet, nagyon segítenek bennünket a ma nemzetmegtartó és építő megoldásaiban. Úgy is mondhatjuk, forradalmi megoldásaiban. Mert higgyék el, ami ma Európában, ezen belül Kelet-közép Európában, a volt szovjet érdekszférában történik, az valós és teljes forradalom. Csak más eszközökkel és más módszerekkel, mint 164 évvel ezelőtt. Látjuk, hogy Európa identitásválságban van, sőt feléledtek olyan régi szuperállami, sőt birodalmi reflexek is, amelyekben az európai parlament és bizottságai és képviselői nagyon messze kerültek saját hazájuk polgáraitól. Addig jók voltunk Európának, amíg bólogató Jánosokként viselkedtünk, a külföldi bankok és multik pedig hatalmas haszonnal dolgoztak. A belépésünkkel – sőt sajnos már előbb is sokat tettünk érte – megszűnt az iparunk, a kereskedelmünk és a végén a saját termelésünk is. Kialakult a hatalmas munkanélküliség, és válságos helyzetbe kerültek az újonnan belépő országok, köztük mi is. Az unió segítségével a bankok és a multik megszüntették ezen országok, köztük Magyarország életképességét is.
164 évvel ezelőtt az ország népe azért lázadt fel, mert végre a saját, független életét szerette volna élni. Most, 2012-ben ismét ezért kellett harcot indítani. S ahogy 1848-ban is sikerült kivívnunk más népek elismerését, most úgy kaptunk elismerést a lengyelektől és a litvánoktól, s remélhetőleg Európa más nemzetei hasonló módon cselekszenek majd.
– Minap a parlamentben – folytatta László Tamás –, a páholyban ült öt litván nagykövet, magas rangú közéleti emberek. Eljöttek abból az alkalomból, hogy az ő szolidaritásukról határozatot hozzunk. Mint ahogyan a lengyelekéről is. Egyikük-másikuk még tolmácskészüléket sem tett fel, nem volt szüksége rá, mert elég volt érezniük a magyarságot, s ehhez nem kellett érteniük a beszédeket sem. Most több ezer lengyel és litván jött el hozzánk együtt ünnepelni velünk, a mi március 15-énket. Szolidárisak a jelen szabadságharcunkkal. „A mi szabadságunkért és a tiétekért” – ez volt a lengyel légió jelmondata a mi szabadságharcunkban! Ma is igaz, és ma is hat. Valami elkezdődött, méghozzá velünk, magyarokkal kezdődött el. Változóban van a világ, és mi „bízvást benne vagyunk a fősodorban”. Amit teszünk, csinálunk, az szabadságharc, a ’48-sok örökségének folytatása.
Újpalotán az ünnepet mise követte. Az emberek még a Szózatot énekelték, amikor megkondultak a harangok, s az ünneplők, akik a megemlékezés előtt a lengyelekkel és a litvánokkal közösen vonultak a Kossuth térre, hogy a jelenlétükkel is bizonyítsák, támogatják a kormány szabadságharcát, az estéhez közeledve csöndesen a templomba mentek, ahol imádsággal kérték az Urat, hogy támogasson bennünket ebben a küzdelemben.

Kiss Ernő és az örmények

A kerületi Örmény Önkormányzat hosszú évek óta szervez megemlékezést az 1848-as szabadságharc és forradalom alakalmából Kiss Ernő emléktáblájánál. Idén a rendezvényt március 14-én, 11 órakor tartották, s a Hartyán NOK diákjaival közösen ünnepeltek. A kerületben ugyanis Lázár Vilmos kivételével minden aradi vértanúnak van emléktáblája, s mindegyik emléktáblának egy-egy gondozó iskolája. Kiss Ernő altábornagy, örmény főnemes emlékének őrzése ily módon a Hartyánhoz (is) tartozik. A kerületi Kiss Ernő utcában 2002. október 6-án állíttatott Nagy Előd, kerületi festő- és éremművész által készített bronz plakettel díszített márvány emléktáblát az Örmény Önkormányzat. Mint az elnöktől, Nuridsány Zoltánnétól megtudtuk, Lázár Vilmos is örmény származású, mi több, Kiss Ernő rokona volt, így szeretnének neki is egy táblát állítani. Mivel nevét viselő utca nincs a kerületben, így Kiss Ernőé mellett volna helye. Nuridsány Zoltánné ünnepi beszédéből a jelenlévők egyebek mellett megtudhatták, hogy valaha körülbelül 100 örmény gyökerű család élt a kerületben, s bár sokan elköltöztek, körülbelül 50 család itt maradt. Közülük négy család egyenes-, egy pedig oldalági leszármazottja Kiss Ernőnek. A szabadságharcban 70 örmény főtiszt vett részt, ők akkor már több mint 100 éve itt éltek, a reformkori gondolatokat magukénak érezték. Erdélyi betelepítésük után az örmény családok – mivel már polgári szinten éltek – fellendülést hoztak. Kiss Ernő a Teréziánumba járt, Habsburg főiskolát végzett, de ő is, mint az összes főtiszt, a szabadságharc mellé állt. Az örmények szemléletét hűen tükrözi, hogy volt olyan család, aki három fiút veszített a szabadságharcban, de azt mondták: a hazáért áldoztuk őket.