Életfa program– Isten áldja mindnyájukat!

László Tamás polgármester jeles naphoz illőn, elegánsan, öltönyösen érkezett, így még feltűnőbb volt a vállára vetett a lapát. Mint később, ünnepi beszédében elmondta, erre az alkalomra, hogy az eseményt személyesebbé tegye, és még inkább részesévé váljon, otthonról hozta az eszközt. De, mielőtt szólt volna, Vizér Klára alpolgármester asszony köszöntötte a megjelenteket az esemény háziasszonyaként. Átvéve a szót, László Tamás az egyik legfontosabb családi eseményhez, a születéshez kapcsolódó életfák régi-új hagyományáról, a természet, a zöld környezet jelentőségéről beszélt. Kiemelte, mennyire fontos, hogy már a kisgyerekek is a természetszeretet, s a környezet megóvásának szellemében nevelkedjenek, majd személyes élményt is említve, a fákat, s az általuk képviselt, hozzájuk köthető értékeket, fogalmakat méltatta. Elmondta, a fák életerőt sugároznak, szépséget, árnyat, egészséges levegőt biztosítanak, és csendben tűrnek, mert bizony, gyakran nem figyelünk rájuk eléggé, nem megfelelően bánunk velük. Elgondolkodtató személyes emlékként említette találkozását Makovecz Sevillai fájával (Nemeskürty István a fáról szóló, Makovecz Imrével készített interjújának kivonata a cikk végén olvasható -a szerző ) melynek gyökerei is láthatóak. Mutatja, hogy a fa lefelé, a földben is épp olyan nagy, mint amekkora lombkoronája, s hogy bár láthatatlanok, a gyökerek milyen fontosak. Hosszú, egészséges életet kívánt a babáknak, s a fáknak, majd az ünnepélyes fatelepítés következett.
A négy jókora, vörös levelű, un. „vérjuhar” elültetésében már a Répszolg munkatársai, és az apukák is közreműködtek, de serényen – sőt, tán legserényebben – dolgoztatta „hazai” lapátját a polgármester is.
A munkát, miként ideális, szórakozás követte: a Mozdonyvezető utcai óvoda hagyományőrző csoportja csodálatos népviseletben tartott előadást. Az apróságok profikat megszégyenítő módon táncoltak, énekeltek, játszottak – szerepeltek. Még egy kis humort is csempésztek a produkcióba: a „Balra kelet, jobbra nyugat, Isten áldja mindnyájukat” fordulattal, integetve távoztak a színről.
Befejezésül a 2011-ben születet, jelen lévő babák szülei átvehették az életfát ábrázoló, bőrből készült emlékplakettet, melynek díszdobozában a következők olvashatók: „Boldog Születésnapot! Mi is köszöntünk, mert örülünk mindenkinek, aki kerületünk szülötte. Ebből az alkalomból egy facsemetét ültetünk neked is, ami együtt nőhet veled ebben a terekben bővelkedő kerületben. Reméljük, ha nagyobb leszel, lesz időd ápolni, gondozni környezetedet. Mi, a kerület vezetői fontosnak tartjuk, hogy az itt lakók figyelemmel legyenek és gondoljanak a természetre – talán neked is sikerül majd továbbörökítened ezt a gondolatot. Kelt Budapesten, 2011-ben. Mindkettőtöknek egészséges nevelkedést és a családoknak jó egészséget és türelmet kívánva, a XV. kerületi Önkormányzat nevében, László Tamás polgármester”
Csáki Norbert és szülei éppen a plakettel, s az egyik frissen ültetett fával készítettek családi emlékfotókat a jeles alkalomból, mikor szóba elegyedtem velük. Kiderült, a fiatalember számára – aki egyébként régi, tősgyökerese palotai család „trónörököse” -duplán ünnepi a nap. Kereken egy évvel az esemény előtt, október 21-én látta meg a napvilágot, így az ünnepség egybeesett első születésnapjával.
Míg a szülők a plaketteket vették át, kis kosárkákban pogácsát kínáltak körbe, több helyen is beszélgetés indult. Családias, barátságos volt a légkör. Az egyik kínálóban Dr. Novák Ágnes alpolgármester asszonyt ismertem fel, amint egy kocsijában ülő babához hajolt. Odébb Bitvai Nándor alpolgármester, másutt kerületi képviselők… láthatólag mindannyian fontosnak, magukénak érezték a rendezvényt.
Láthatólag, mások is! Ugyanis a kerületben máris követői akadtak a kezdeményezésnek. Mondhatnánk: az életfa sarjadzik.
A MÁV Telep Baráti Köre Közhasznú Egyesület a Szent Korona Úti Általános Iskola
diákjaival összefogva egy héttel később, október 27. csütörtökön 11 órakor a MÁV Telepen, a – Bajor utca Mozdonyfűtő utca sarkán ültetett fát. ÉLETFA-t, a MÁV Telepen 2011-ben született gyerekek tiszteletére.
Az esemény fővédnöke, László Tamás polgármester mondott rövid beszédet, a helyszínen, a Szent Korona úti Isk. diákjai, – két teljes osztály – pedig a lapátolásból vette ki alaposan a részét. Jelen volt még Bitvai Nándor alpolgármester, Götz Eszter, a Budapesti Városvédő Egyesület Ügyvezető Titkára, Bognár Szilvia, és Mráz-Horváth Edina Főv.Civil Iroda Vezetői, valamint Gressó Tiborné a Szt. Korona Intézmény Vezetője és természetesen, a MÁV Telepiek.
Egy alig megkezdett, hosszú távra tervezett, s máris folyamatos program. Babák, fák, jókívánságok. Szaporodó életfák kerület szerte.
Óhatatlanul felidéződik az első rendezvény műsora, a kis előadók búcsúzása:.„Isten áldja mindnyájukat!” – a gyerekek kedves, tréfás-rímes elköszönése a lehető legkomolyabban is illik a programra. Hisz születésnapra, évfordulóra, egyáltalában, jókívánságként mi mást is lehetne többet, minden jót tartalmazót kívánni, mint a régi, ma már feledésbe ment köszönést: áldás, békesség! Egyébként meg, már Konfucius is megmondta: Aki fákat ültet, az égbe jut.

AZ ÉLETFA
Részlet Nemeskürty István Makovecz Imrével folytatott beszélgetéséből

Makovecz Imre : (…)Az üvegfödém (Makovecz egyik leghíresebb alkotásának, a Sevillai Magyar pavilonnak egy eleme) geometriai középpontjában áll egy fa, melynek a gyökereit kimostuk a földből. Egy olyan fát lát itt, amilyet soha nem lát a valóságban. Absztrakt jelek formájában persze sok ezer év óta hordozza az emberiség és a magyar népművészet is. Ez az életfa, amely a sámándobokon szerepel, úgy is szerepel, hogy hét ága van, mint a zsidók Menórájának, de lefelé is ugyanúgy hétágú. A sámándobon középen még egy vonal is van.
Nemeskürty István: Álljunk meg ennél a fánál! Két holland szerző írta rólad, hogy építészetedben az utóbbi években az élő fák jelzik az emberi kontinuitást. Idézem, amit nekik nyilatkoztál: „Már a 60-as évektől az a rögeszmém, hogy egy fát kimossak magamnak nagynyomású vízágyúval.” Ha ez benned ilyen régen él, akkor ez neked rendkívül mély élményed. Biztosan igazad van, mert a magyar életfa a népmesében, Vörösmarty Csongor
és Tündéjében, az Árgyélus királyfi történetében is az, amelynek segítségével a lélek halhatatlansága a magasba tör és aminek a segítségével el lehet jutni a Boldogasszony palástjáig. Neked mi él az emlékezetedben erről? Egy kép, egy mese? Mi az, ami miatt ez benned olyan mélyen megfogant?
Makovecz Imre: Két dolgot tudok megnevezni. Az első az, hogy mindenkinek az életében van egy élménye, amelyre úgy emlékszik vissza, hogy ettől a naptól kezdve tudja magát Én-nek nevezni. Szerintem mindannyiunkban van egy ilyen élmény, bár ezek nagyon különbözőek. Nekem is van ilyen élményem.
Nagykapornakon voltunk szénát gyűjteni. Megraktuk a kocsit. Azt persze nem olyan könnyű rakni, mert a széna hullik. Az akkori világ meg még épeszű volt, tehát nem hullajtotta el útközben a felit, hanem azt rendesen rá kellett fordítani, lekötni… Amikor ezzel elkészültünk, akkor persze az öregapám előre ült oda, ahonnan a lovakat hajtani kell, én pedig fölmásztam a szénásszekér tetejére. És én, a kisgyerek, aki mondjuk hat éves voltam, boldogan hanyatt vágtam magam és néztem az eget. Most tudni kell, hogy mi a Miska-kúttól jöttünk vissza
Kapornakra és ott erdőn, meg ligetesen megy keresztül az út és ezért a szekerek csak lassan mennek. Nem futnak a lovak. Én azzal szórakoztam, hogy néztem az eget. A mai gyerek ilyennel nem tud szórakozni, mert nem kerül ilyen helyzetbe. Autóban nem tudja ezt csinálni. A lényeg az, hogy a leveleken áttűz a nap. A fák levelein áttűzött a nap és az egy másfajta fény, mint amikor vakít az arcodba a napsütés. Délután volt. Késő délután természetesen, amikor a fény megint másmilyen, mint délben vagy reggel. Szelídebb és elgondolkoztatóbb. Sok mindent lehetne mondani erről a fényről. Ebben az áttűző, csillogó, átszűrt, zöldes fényben jöttem rá, hogy Én vagyok.
Lehet, hogy ez így nem sokat mond. De ehhez kapcsolódik a másik dolog, amivel válaszolni akarok, mert az én számomra a fa, mint élőlény, mindig is fontos maradt. Azóta persze nagyon sokat tanultam a fáról. Ami a legfontosabb: a fa egyszerre nő fölfelé és lefelé, a fény felé és a sötétség felé. A lényegéhez a sötétség legalább annyira hozzátartozik, mint a fény. Mi ugyanakkor mindig csak arról beszélünk, ami látható: a levelek, a klorofil, a víz keringése a fában… a gyökérről sose beszélünk ugyanilyen hangsúllyal. Azt azért tanultuk, hogy a gyökér föloldja a sókat és azokat felhasználja a saját építéséhez, de arról már nem esik szó, hogy a fának a sötétséggel való kapcsolata ugyanakkora súlyú, ugyanolyan jelentőségű, mint a fénnyel való kapcsolata. Még az Istenhez is „fölfelé” imádkozunk, mert az Isten fönt lakik valahol az égbolt mögött. Ezzel foglalkoztunk, de a föld középpontjával, a sötétséggel, az azzal való kommunikációval soha. Számomra a sötétség, amivel kommunikálni kell tudni, legalább olyan fontos volt mindig, mint a fény. Talán azért, mert nem voltam képes akkorát hazudni magamnak, mint ahogy ez szokásos. És a fa az én számomra mindig azt jelentette, amit a japán ember számára.
Azt, hogy néztem ugyan a fát, annak a föld feletti részét, de vizionárius szemmel. Alánéztem a mélységbe, a lenyúló gyökerek felé, és így láttam egyszerre a fát. És azt mondtam, hogy a fa fölfelé szerelmeskedik a nappal, ahhoz ad virágokat, dalol fölfelé. Arról a dalról, amit lefelé dalol, arról halvány fogalmam sincs, de azt mondtam, hogy oda is dalol. És úgy gondoltam, hogy ezt a furcsa élőlényt, amelyik lefelé ugyanakkora, mint fölfelé, bár mindig csak a fölső részét látom, ezt ki kell tudni egészíteni. Igen ám, de ha az ember ugyanolyan erővel egészíti ki lefelé a szemléletét, mint fölfelé, akkor egy más világ jelenik meg számára!
Ettől kezdve a ló egy elvarázsolt ember, aki visszanéz rád és a történelmet sugallja számodra. A szánalmat, meg azt, hogy föl kéne szabadítani. Azt sugallja, hogy az embernek nem elég, hogy Krisztus megváltotta, hanem az embernek az a feladata, hogy az élővilágot megváltsa. Megváltsa azzal az erővel, amit Krisztus rá fordított, amikor megváltotta bűneitől. Vajon az eredendő bűn nem egy szörnyű mutáció-e? Egy ugyanolyan mutáció, mint aminek következtében a fák többé nem tudnak menni: mert hátha valaha a fák menni tudtak?! És fapásztorok éltek a földön! És valamilyen szörnyű mutáció, kataklizma következtében egy olyaniszonyatos jajgatás, amelyik évezredek óta hangzik – csak nincs már fülünk hozzá, hogy a fák szenvedéseit megértsük – ez jelzi, hogy nem tudnak odább menni. És ezért egy függőleges kommunikációba kényszerítve dalolnak lefelé és fölfelé egyszerre. Így adnak példát nekünk arra, hogy képesek legyünk egy háromezer éves kultúra alapgondolatait megérteni.
Hozzátartozik ehhez még, hogy ez a fa – amelyik bemutatja a gyökerét és az ágait is -, ez a fa a magyar pavilon nyugati felében van. Nyugat felé mutatja ezt a tudást, a magyar népnek ezt az ősi, egyszerűen fölszámolhatatlan tudását. Mutatja, hogy minden pusztítás ellenére mégis újra és újra termelődik ez a tudás. Ezek a mi kiskapuink, amiket mi megtaláltunk. Ez az, hogy ha a magyart kiküldik ezen az ajtón, a másikon visszajön, hogy tudja mindennek az ellenkezőjét, tudja a fölötte uralkodók sebezhető pontjait. Mindig tudja a sötétség és a világosság együttműködését, azt, hogy nem egyértelmű a világ. Van lent és fönt. Van igen és nem. Van jobbra és balra. Van férfi és nő. (…)