Október 23-án együtt
(képes beszámoló a cikk végén)

Az igazán színvonalas műsort a Dózsa György Gimnázium diákjai adták elő, melyben közreműködött Ábri László az intézmény igazgatója, valamint Gyurkovics Miklós az iskola tanára és egyben önkormányzati képviselő is.
A tartalmas, szép percek során épp úgy láthattunk néptáncot, mint hangzottak el az 1956-os eseményekről szóló reagálások hazánkból és külföldről, Európából és Amerikából, az 50-es évektől a 2000-es évekig. Mindezeket követően pedig László Tamás polgármester lépett a mikrofonhoz, hogy elmondja ünnepi beszédét.
-Tisztelt rákospalotaiak, pestújhelyiek, újpalotaiak! Tisztelt Barátaim!
Az ünnepünk a tegnap este Újpalotán bemutatott Biszku filmmel kezdődött, a Bűn és büntetlenséggel. Minden iskolának meg kellene nézni ezt a filmet az október 23. és november 4. közötti napokban. A tanulságai rendkívüliek…
Mit látunk, ha 56-os képeket nézünk? Szabadságtól, büszkeségtől, bátorságtól fénylő arcokat. Mindenki fiatal, még az idősebbek is megfiatalodnak a képeken. A szabadság ihletettségét, a jó magyarnak lenni egyszerű és kimondhatatlan büszkeségét, a lerázott félelmeken felülemelkedő bátorságot. Ezt kerestem a dózsás fiatalok arcán és megtaláltam, ezt kerestem a jelenlévők arcán és megtaláltam, megtalálom. És jó kimondani azt is, hogy végre feszengés, bűntudat nélkül ünnepelhetjük október 23-át, itt, ebben a kerületben is, ahol a továbbélő szocializmus a valódi és átélt bocsánatkérés elmaradása miatt, az elmúlt 60-70 év elmaradt számadásának elmaradása miatt feszengővé és bűntudattól átitatottá tette a megemlékezéseket, az eddigi-hatalom, az utódpárt megemlékezéseit. Ez még akkor is így van, ha díszként ideállítottak ’56-osokat. Akik közül csak Vanek Béla utasította vissza ettől a hatalomtól a díszpolgári kitüntetést, a többiek mintha nem bíztak volna egy tisztább korban,..
1956-ban hatéves voltam, egy zuglói légópincében húzódtunk meg, az akkor négyéves öcsém az „sz” betűt tanulta az egyik szomszédtól és mire kijutottunk a pincéből a forradalom és szabadságharc leverése után, a szilvára nem azt mondta, hogy hilva, hanem azt, hogy sz-hilva. Nem nagyon értettük a felnőtteket, akik izgatottan beszéltek, mamám aggodalmát értettük csak, aki könyörgött a papámnak, hogy ne menjen kenyérért, mert a sorban állók közé lőnek. Majd később könyörgött neki, hogy ne menjen kisgazdapártot alapítani Zuglóban, mert annak se lesz jó vége. Nem értettük, hogy miért kellene elmenni az országból, a takaró alól kisunyva hallgattuk az éjszakai beszélgetéseket, amikor szomszédok, barátok kapacitálták egymást és a szüléimet is, hogy hagyjuk el a hazánkat. Szüleim minden szegénység, az átélt megaláztatások ellenére nem ezt az utat választották, négy gyermekkel, akkor még csak négyen voltunk testvérek, később, 61-ben és 63-ban születtek a legifjabb testvéreim, nem akartak disszidálni. Ez szó – disszidálás – is belénk égett. Valahogy tudtuk, hogy mit jelent. Keresztapám, aki szemben lakott, Amerikába ment. Őt Tamás Józsefnek hívták, édesapámmal megegyeztek, hogy ha neki születik gyermeke, őt László Tamásnak, keresztapámét Tamás Lászlónak hívják majd. Én megszülettem, neki nem lett gyermeke. Lehet, hogy a honvágy, a disszidálás miatt? Vannak 56-nak ilyen rejtett, de ugyanúgy égő sebei, mint a nagy, véres sebek…
Nekünk 56 mindig forradalom és szabadságharc volt, azok a napok bennünk mélyen elrejtve, de biztos iránymutatóként, bármikor meggyújtható fáklyaként a kabátunk alatt ott volt. Van egy barátom, akivel a 70-es években együtt dolgoztunk egy nagy tervezőirodában. O gyakran mondogatta, meglássátok 56 még egyszer nemzeti ünnep lesz. Mi – idézőjelbe téve – lehülyéztük és kértük, hogy legalább ne ilyen hangosan mondogassa ebédről felfelé menve a lépcsőházban, ennyi ember között. O mindig azt mondogatta, nem baj, annál hamarabb el fog jönni ez az idő. És eljött…
1990-ben az Antall-kormány az elsők között iktatta törvénybe azt, hogy 1956 október 23-a nemzeti ünnep, a forradalom és szabadságharc ünnepe. Még akkor is az, ha Biszku Béla azt mondhatta a róla készült filmben, a Bűn és büntetlenségben, hogy lehet ezt törvénybe iktatni, ez akkor is ellenforradalom volt és kész. De azt nem gondoltuk, hogy az 50. évfordulón, 2006-ban szinte ugyanolyan képeket látunk, mint ’56-ban, csak színesben. Négy év után egyszer csak volt olyan négy év, amikor újra eljött a rejtegetés kora, az utódpárt – néhány évig az Észak-pesti Kórházban igazgatóskodó – tagja, Horn Gyula rokona, Havas Szófia nyíltan mondhatta, hogy számára ’56 ellenforradalom volt és kész – és senki nem szólt neki, hogy ez most nem aktuális… Majd következett újabb 4 év, a szabad ünneplésnek, majd nyolc gyászos év, a közepén az 50. évfordulóval, amit mi szinte ugyanolyan lázzal éltünk meg, mint a hajdani ’56-osok. Ezt a lázat az utódpárt nem az igazság és a visszavonulás fájdalomcsillapítójával, hanem újabb fájdalom okozásával csak felerősítették. A kordonok mögötti ünneplés, ahol az európai hatalmasságok, királyok, miniszterelnökök elképedve látták, hogy a nép, az istenadta a kordonokon túl, tőlük 100 méterekre ordibálva, öklöt rázva követeli a jogos részét az ünnepből. A Néró pedig, aki tűzbe és vérbe fojtotta a fővárost, letérdelt az 56-os emlékműve előtt és ezzel meggyalázta az ünnepet. Mit mondtak a helyi, kis hatalmasságok, helytartók, amikor a bizottsági üléseken felróttuk az eseményeket, a kibontakozó terrort: miért mentek oda?, remélem, hogy a parlamenti jegyzőkönyvek megőrzik a volt polgármester, akkor országgyűlési képviselő szavait…
Az 50. évfordulóra nagyobb kiállítást csináltunk itt a kerületben, mint amit a hatalom létre tudott itt hozni, Külvárosi ’56, a lyukas emlékezet címmel. Négy éve akkor, egész éjszaka dolgoztunk, hogy reggelre elkészüljön a kiállítás, alvás nélkül mentem beszédet mondani a mi ünnepünkre, akkor velünk párhuzamosan a képviselő-testület utódpárti része díszülést tartott, az álszentség és a történelemhamisítás aktusát. Akkori beszédem haragosra sikeredett. Ma sem tudok indulat nélkül beszélni erről. A kiállításunk 10 m-es feliratát másnap reggelre valakik levágták, elvitték, másnap éjjel újra festettük, és két, azóta kivágott jegenyefára erősítettük, azt nem tudták letépni, csak a szél cibálta szét. Ez a kiállítás részletekben itt van, a farácsokon, a tablóinkon. Nézzék majd meg az ünnepünk után.
Ezt a lyukas emlékezetet kívántuk befoltozni, nehogy a lyukas zászló ennek a hiányos emlékezetnek legyen a mementója. A Biszku-film hatalmas rést ütött ezen a hiányos emlékezeten, különös jelentősége van annak, hogy ezt a filmet két fiatal, akik ’56-ban még nem is éltek, készítette. Ez az ünnep is ezt szolgálja. Az elmúlt években a szemközti fánál ünnepeltünk, amely egy kalodába, egy rozsdás villanyoszlopba nőtt bele, mintegy a szabadság jelképeként. Mi elneveztük a foglyul ejtett demokrácia fájának. A fa ágaiba beleláttuk Marái versének, a Mennyből az angyalnak sorait: Magyarország lóg a fákon, nem cukorkák. A távolsági busz megállójában leszállók Marái sorait és számtalan nevet olvashattak a piros-fehér-zöld csíkokon, azoknak a neveit, akik itt, a kerületben haltak meg a harcok során, vagy akár véletlenül, azoknak a neveit, akik ismeretlen helyen nyugszanak, de a nevüket legalább megőrizte az emlékezet, hogy ne legyen lyukas… A kivégzettek neveit, akikről Biszku azt mondta, hogy megérdemelték a sorsukat, ő követelte a súlyosabb, a halálos ítéleteket belügyminiszterként. Bár ő nem így emlékszik rá… de az egyik lánya talán már igen…
Vonjunk most párhuzamot 1956 és 2010 között, vessünk egy pillantást a törekvéseinkre, hogy ki-ki eldönthesse, hogy forradalom zajlik-e ma vagy sem? ’56-nak számtalan formában megjelenő követelése volt, volt 10 pont, 12, 14, 16
r
pont. Én mérnökként a Műegyetem, a forradalom bölcsőjének pontjait veszem szemügyre. Miket követeltek? Először is önrendelkezést! Szellemi, politikai, nemzeti téren, nemzeti gazdaságpolitikát követeltek! Második nagy követeléssorozat volt a kompromittált vezetők leváltása, a törvénysértések irányítóinak felelősségre vonása. A harmadik nagy követeléscsokor a beszolgáltatás! rendszer felülvizsgálatát, a munkások és a parasztok szociális helyzetének javítását célozta meg! Ezekből a mai napig szinte semmit nem sikerült elérni, ’56 aktuális maradt a rendszerváltozás után is. Viszont nem ugyanezen követeléseket teljesítjük ma, ezekben a hetekben, napokban, nem erről szól a nemzeti kormány törekvése? A gazdasági önrendelkezésért vívott küzdelem zajlik az IMF-el folytatott vitában, a törvényhozásban, a helyi döntéseinkben. A kompromittált vezetőket a nép leváltotta, és a két szavazás üzenete az, hogy a szavazók megparancsolták nekünk a törvénysértések irányítóinak a felelősségre vonását. Ez is zajlik, már a legmagasabb és a legalacsonyabb szinten egyaránt. Elér majd az eddig sérthetetlennek hitt Cipolláig, elér majd a tragikus és jelképpé vált vörösiszap katasztrófa okozóiig. Elért az önkormányzati választások elsöprő és néhány éve még elképzelhetetlen eredményéig itt, a XV. kerületben, elsöpörve azokat, akik itt az elmúlt húsz évben csak tespedést értek el, viszont a hűbéri viszonyokat totálissá fejlesztették. A harmadik követelés – a beszolgáltatás! rendszerrel kapcsolatos. A szocialisták különös vonzódása a beszolgáltatáshoz új és új formákat ölt, de a lényege ugyanaz, ma úgy hívják: megszorítás. Mi nem fogunk ehhez az eszközhöz folyamodni, bármennyire szuggerálják belénk a partvonalról bekiabálva. Más víziónk van a magyar nemzetről, mirólunk, együttesen.
A 2010. évi választások eredményeképpen ugrásszerű, minőségi változás indulhatott meg, ahol a múlt máig hatalmas erői totális vereséget szenvedtek. Hatalmas és embert próbáló parancs ez a hatalom gyakorlói felé bármely szinten nézzük. Mit jelent a revolúció? A fejlődésnek ugrásszerű, minőségi változást jelentő szakasza. A 2010. évi választásokkal a magyarság ezt tűzte ki célul sajátmagának és a vezetőinek parancsba adta ennek a teljesítését. Majd a következő hónapok, évek történései döntik el a Kárpát-medencében, Budapesten, a nemezt fővárosában és itt Rákospalotán, Pestújhelyen és Újpalotán, hogy eleget tudunk-e tenni ennek a rendkívüli parancsnak. Az ’56-os forradalom eszméinek, céljainak valóra váltása igazán csak most kezdődött el, kezdődhetett el, mert most születhet újra egy olyan nemzeti egység, amely ’56-ban egy rándulással szinte létrejött, és amely most ismét egy irányba rendezheti a szellemet, a gondolatot, a cselekvést. Mindehhez rezolúció kell, vagyis elszántság, határozottság, eltökéltség, mert nincs revolúció rezolúció nélkül. Isten adja, hogy így legyen!- mondta a polgármester, majd a kerületi önkormányzat-, a polgármesteri hivatal-, a pártok-, szervezetek-, a civil szervezetek-, intézmények-, egyházak képviselői, valamint a lakosság helyezte el a megemlékezés virágait, koszorúit az emlékoszlopnál.
A megemlékezés végén az 1956-ban elhunyt kerületiek nevének felolvasása mellett az emlékoszloppal szemben álló fára kerültek fel piros, fehér, zöld szalagon az elhangzottak neve, majd a Szózat hangjaival ért véget a kerületi ünnepség.

Kapcsolódó cikkek:
Elismerések, jutalmak október 23-a alkalmából
Ünnepség és megemlékezés
Megemlékezés az 56-os emlékoszlopnál
Ünnepelt a kerület
Díszpolgárok és ünnepeltek
Az 1956-os forradalom és a Köztársaság kikiáltásának kerületi ünnepségén
Kitüntetések átadása az ünnep alkalmából
1956 ünnepén
Ünnepi testületi ülés
Kitüntetési ünnepség október 23-a, nemzeti ünnepünk alkalmából
Ünnepségsorozat október 23-án – 15 éves az önkormányzatiság
Koszorúzás a kopjafánál
Emlékkő az Epres soron
Jutalmak átadása a nemzeti ünnep alkalmából
A kerület Díszpolgára: dr. Ódor József
A kerület díszpolgára: Papp Barnabás
A XV. kerület Díszpolgára: Vitai Ildikó
Békés emlékezés az ’56-os forradalomra
Ünnepi megemlékezés

Kapcsolódó linkek:

Kapcsolódó anyagok:
László Tamás polgármester beszéde (mp3)

Képes beszámoló

(A képekre kattintva letöltheti a fotót:-)