Menu

Nagy idő- 101 év
(képes beszámoló a cikk végén)

2008.11.15.

Zimányi Józsefné Rozika nénit tavaly már a 100. születésnapján is köszöntöttük. Idén sem volt másképp: november 12-én születésének 101. évfordulója alkalmából Király Csaba alpolgármester, Mihályi Zoltán, a Szociálpolitikai és Egészségügyi Bizottság elnöke és Kovácsné Márkus Éva, a Szociális és Egészségügyi Osztály vezetője a sajtó képviselőivel közösen kereste fel Rozika nénit Bocskai utcai otthonában, ahol lányával, Editkével él.

Nem véletlen a sajtó megemlítése, ugyanis Editke, ahogy tavaly, úgy az idei évfordulón is egy igazi sajtóanyaggal készült, melyet a jelenlévőknek kiosztott. A precizitás talán abból is adódik, hogy Editke a korábbiakban jogtanácsosként dolgozott
De térjünk át az ünnepeltre!
Rozika néni 46 éve nyugdíjas, addig fonónőként dolgozott. Férjével közel hat évtizeden át élt együtt, amíg kilenc évvel ezelőtt nem hunyt el. Ám a nem is olyan idős asszony frissen, fiatalosan várta most is a köszöntésére érkezőket, akik tortát, csokoládét, virágot, elismerő oklevelet, valamint pénzt hoztak. Ezt az összeget így az ünnepelt arra költi, amire szeretné. A helye pedig már meg is van: a cirkót fel kell újítani, illetve egy porszívóra is szükség van az elromlott helyett.
Napjait tévénézéssel, egy kis sétával tölti, ám lánya elmondása szerint a nap minden percében igényli a vele való foglalkozást.
Olvassunk most abba az írott anyagba, amit Editkétől kaptunk, hogy mi is történt a családban az elmúlt egy év alatt!
„Amikor még kicsi voltam, és édesapám el akarta velem hitetni a szinte hihetetlent, mindig azt mondta: Tudod, mint a tündérmesében! Ahogy visszagondolok az elmúlt egy évszázadra, sokszor jut eszembe édesapám mondása: mint a tündérmesében!
Hogy is telnek napjaim? Reggel ébredéskor számba veszem: mi az, ami fáj? Egyre hosszabb a lista, így fordítottam: mi az, ami nem fáj? A reggeli piperett után összekészítem a bevenni muszáj gyógyszereket, majd felmérem, hogy a reggelinek marad-e hely. Aztán elkezdődik a nap, amely soha nem eseménytelen…
Amikor a férjem meghalt, mint emléket, megőriztük a kerti széket, amelyet haláláig használt és szeretett. Őriztük utolsó ajándékát: egy márvány kaspót olyan helyre téve, hogy állandóan lássuk, reá emlékezve. Ismeretlen tettes mindkettőt összetörte, szemét alá rejtve kidobta.
Az irigység iskolapéldáját pedig az szolgáltatta, amikor besurranó tolvaj a családi ereklyeként őrzött Lehel kürtje másolatot és leányom munkaeszközét: a fényképezőgépet ellopta.
Kár, hogy a tolvaj nem ismeri a magyar nép hagyományait. Nem tudja, hogy a Családi ereklyének mágikus ereje van.
Még dédnagyapám idejében fordult elő- akinek a tulajdonában volt mint legidősebb családtagnak-, hogy megpróbálták ellopni. Nem sikerült, a tolvajt elfogták, majd úgy tört el a keze, hogy soha többé nem tudta használni. Bízom az ereklye mágikus hatásában. A hagyományokat tisztelem, nem tárgyakhoz kötődöm, hanem az emlékeimhez. Az emlékeimet pedig tőlem senki nem lophatja el! Hát így telnek napjaim. Csendben, békében.
Ha valaki az elmúlt egy év alatt ilyen történeteket nekem mesélne el, azt mondanám: ilyen nincs. És már nem jut eszembe édesapám mondása: mert ilyen nincs a tündérmesékben.”
Rozika néni! Jövőre is találkozunk!

Kapcsolódó cikkek:






















Képes beszámoló